A hioniták temetési szokása

Bevezető: 

A perzsák és a rómaiak 4. századi mezopotámiai ütközeteiről tudósító Ammianus Marcallinus feljegyezte a hioniták temetkezési szokását.

Cikk Front kép - 280x185: 
Image does not exist anymore or an invalid image

A perzsák és a rómaiak 4. századi mezopotámiai ütközeteiről tudósító Ammianus Marcallinus feljegyezte a perzsákkal szövetséges hunok, a hioniták temetkezési szokását.

A történetből megismerhetjük, hogy Attila felmenői hogyan vettek végső búcsút a harctéren elesett társuktól.

Nagy perzsa győzelem

363-ban Flavius Julianus császár mélyen behatolt Mezopotámiába, hogy területeket ragadjon el a perzsáktól. Szembekerült II. Sápur (309-379) perzsa sahansahnak, vagyis a királyok királyának a hadseregével, melyben közép-ázsiai hunok is harcoltak.

359. körül az Eufrátesz-folyó partján épült Amida városát ostromolták, ahol Grumbatész hiontia királynak a fia hősi halált halt. Erről az eseményről Marcellinus elég részletes tudósítást közöl. A műből megtudjuk, hogy a halálos baleset után a hun harcosok a királyfi holttestét kiragadták a csatatérről. Marcellinus hasonlóságot vélt felfedezni a hunok és Patrokolosz, thesszáliai vezér halála között, aki a trójai háborúban esett el. Az ő holttestét is nagy veszélyek árán kimentették hívei, nehogy az ellenség megkaparintsa azt. A 13. században írásba foglalt ősi sztyeppei törvénykönyvből, a Dzsaszagból megtudhatjuk, hogy miért volt érdemes a katonáknak küzdeni az elhunyt vezérük vagy egy királyfi holttestéért: busás jutalmat kaptak érte. A hunok örökségét továbbörökítő Dzsingisz kán így rendelkezett: „Azokat, akiket megöltek a csatamezőn, védelmezni kell. Ha egy szolga kihozza megölt ura holttestét a csatamezőről, kapja meg ura állatait és vagyonát. Ha egy másik személy hozza ki az elhunyt katona holttestét a csatából, az kapja meg az elhunyt feleségét, szolgáit és minden vagyonát.”

Siratás

Marcellinus a következőt jegyezte fel a királyfi temetéséről: „Szokott fegyverzetében egy térségre vitték, ahol nagy, magas ravatalra helyezték; körülötte tíz kisebb ravatalt állítottak fel gondosan bebalzsamozott halottak ábrázolásával, melyek hasonlítottak a már eltemetett holtestekhez. A férfiak hét napig ültek sátranként és századonként halotti tort és táncolva meg különféle gyászdalokat énekelve siratták a királyi ifjút. A nők pedig panaszos jajgatással, omló könnyekkel gyászolták népeknek első virágzásában lehullott termékenységet, ahogy Vénusz papnői is könnyeznek az Adonisznak szentelt ünnepeken, amely a misztikus vallások tanítása szerint az érdeklődő termés jelképe.”

A leírás Attila temetésére emlékeztet bennünket, ahol a gyászoló hunok gyászdalokkal siratták nagykirályukat és torral emlékeztek meg az Isten ostoráról. A tudósításban találunk egy nagyon különös részt, miszerint a ravatalozásnál bebalzsamozott holttestek sorakoztak. Ennek a résznek a megfejtésével még senki sem próbálkozott, pedig érdemes lenne utánajárni, hogy vajon milyen tartósítási eljárásokat ismertek hun őseink.

Hamvasztásos temetés

Marcellinus végül rátér arra, hogy a hun királyfit nem ellenséges területen temették el, hanem holttestét elégették és hamvait hazaszállították: „Azután a testet elégették, a csontokat ezüst urnába helyezték, hogy az apa szándéka szerint hazavigyék, és ott temessék el. A legfőbb haditanács elhatározta, hogy a város elpusztításával és felperzselésével engeszteljék ki a megölt ifjú szellemét, most ugyanis már Grumbatesz sem engedte, hogy egyetlen fiának halálának megtorlása nélkül vonuljanak el innen.”

A hamvasztásos temetkezés nem volt jellemző a hunokra, de ez a forrás felhívja a figyelmet, hogy háború idején alkalmazták. Elhunyt vezetőik vagy éppen uralkodóik testét ilyen módon haza tudták szállítani. Később ugyanígy jártak el a türkök és a Nyugat-Európában hadakozó őseink is.

Hioniták vagy kidariták?

Grumbatész a 4. század második felében uralkodott Közép-Ázsia végtelen rónáin. Az Attila ággal kapcsolatban állt hun dinasztia ott megtelepedő ága, a hioniták vagy a kermihioniták, vagyis a vörös hunok 320 körül alakítottak önálló államot és legyőzték a meggyengült szkíta népek, a kusánok helyi államát.

A hioniták vagy a kidariták nyugat felé is terjeszkedni próbálkoztak, de ott összeütközésbe kerültek II. Sápurral. 358 körül békét kötöttek és a rómaiak ellen már közösen léptek fel. 

 

OB

barikad.hu

FRISS HÍREK