Lenhardt Balázs: Budapest hősei - 1945

Cikk Front kép - 280x185: 

A Karl Pfeffer-Wildenbruch, SS-Oberstrumbahnfürer vezette német és a Hindy Iván vezérezredes magyar alakulatok több, mint száz napon keresztül példamutató hősiességgel védték Budapest Festungot, azaz Budapest erődjét, amit Malinovszkij marsall szovjet csapatai 1944 novembere óta támadták és Szenteste kerítettek be teljesen.

Sztálin eredetileg már november 7-én a városban akarta ünnepelni a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, de a nagyjából 60 ezer főt számláló, főleg a Florian Geyer, a Maria Theresia és Feldherrnhalle SS-hadosztályokra épülő védősereg szívós ellenállása ezt lehetetlenné tette. Sokan utólag értelmetlennek nevezik ezt a küzdelmet az óriási túlerő ellen, hiszen a 2. és 3. Ukrán Front többszázezer katonája ellen harcoltak, akik különböző – például román – segédcsapatok is támogattak. Ha így néznénk a történelmet, nem volna értelmetlen Muhi vagy Mohács tragédiája, Rákóczi, Kossuthék küzdelme vagy a pesti srácok szívszorító harca 1956-ban?!

Hazánkat olyan támadás érte, ami nem csupán háborús vereséggel, de a Szent-Istváni birodalom totális megsemmisítésével, egy embertelen, terroron alapuló, a magyarság tradícióival, eszmeiségével összeférhetetlen barbár világbirodalomba történő betagozódással fenyegetett. A „felszabadítók” magyar földre lépése után százezres nagyságrendben erőszakoltak meg magyar asszonyokat, öltek meg és hurcoltak hosszú és legtöbbször halálos hadifogságba férfiakat, gyermekeket és aggokat. Ilyen bestiális támadás ellen nem csupán joga, hanem kötelessége védekezni minden nemzetnek, amelyikből nem veszett ki teljesen az életösztön. A vörös horda pusztításának következménye a negyvenes évek végétől a megvalósult kommunizmus, amelynek vezetői a harcoló csapatok utáni második hullámban szinte azonnal megérkeztek, és generációk sorát fosztották ki, alázták meg vagy üldözték el hazájukból, hosszú időre megtörve Magyarország fejlődési ívét. A mai gyarmati sorsunk az Európai Unióban, annak perifériális területén a háborús vereségnek köszönhető. A trianoni békediktátumot megerősítő 1947-es párizsi békeszerződés újra elszakította hazájuktól azokat a magyarokat is, akik az etnikai alapokon meghozott I. és II. bécsi döntések következtében szabadultak fel az idegen elnyomás alól. Ennek ellenére hivatalos állami vezetőink a „demokrácia” 22 évében végig az ország szovjetek általi felszabadításról beszélnek és a magyar katonák közül legfeljebb a Budai Önkéntes Ezred gyalázatos árulóinak emlékművét koszorúzzák a Vérmezőn vagy a Déli-pályaudvaron. Azokét, akiket a hadifogság elkerülésének ígéretével toboroztak a magukat megadó magyar katonák közül, majd golyófogóként vetették be őket saját bajtársaik ellen az ostrom utolsó heteiben. (Sorsukat így sem tudták elkerülni: az életben maradtakat elindították végtelen rabmenetben a távoli sztyeppék felé.)

Mondhatjuk-e, hogy a világtörténelem legördögibb rendszere, a több mint 100 millió közvetlen halálos áldozatot követelő kommunizmus ellen a magyar haza védelme nem volt szent feladata minden fegyverforgató férfinak?! Ha el is estek ők a gyilkos pöröly csapásai alatt, emlékük fénye kellene, hogy bevilágítsa a satnya utókor feletti szürke eget, és február 11-én minden magyarnak mécsest kellene gyújtania lelki üdvükért az áldozat nagyságát megélve. Ők nem haboztak életüket adni nemzetükért és annak jövendőjéért. A Budai várban körülzárt mintegy 40 ezer katona ezen a napon indult utolsó rohamra, hogy rájuk váró megaláztatás és biztos halál helyett harcban teljesítsék kötelességüket. Az eredmény tragédia lett. A kitörők fele közvetlenül a Széna tér-Széll Kálmán tér környékén lelte halálát, hiszen árulás miatt számítottak a támadásra az oroszok. A többiek elérték a Budai-hegyeket, néhány ezren feltételezhetően el tudtak vegyülni a civilek között, de a német vonalakat Szomor-Úny-Máriahalom térségében csupán 700-900 katona érte el. A többséggel végzett az éhség, a pokolian hideg idő és a rájuk vadászó szovjet egységek. A németeket, súlyosan megsértve a genfi egyezményt, nem is ejtették fogságba, hanem elfogásuk helyszínen lőtték fejbe. A sebesült katonákat a Sziklakórházban, az Alagútban és a Hadtörténeti Intézetben berendezett kötözőhelyen benzinnek locsolták le és elevenen gyújtották meg a szovjetek! A valóság tehát igazolta, hogy jobb volt férfiként, fegyverrel a kézben meghalni, mert ellenkező esetben is majdnem a biztos halál várt mindenkit.

Budapest hős védői a mai napig nem kapták meg az őket illető tiszteletet. Emléküket csupán a Jobbik, néhány civil szervezet és hagyományőrzők tartják fontosnak ápolni. A rendőrség komoly erőket mozgósítva tette lehetetlenné a méltó megemlékezést a Várban évek óta, a mainstream média lelkes nácizása és fasisztázása közepette. Ennek köszönhető, hogy legálisan egy turistaegyesület szervezésében zajló Kitörés Emléktúrán lehetett tiszteletünket kifejezni a hősök emléke előtt. Tekintettel arra, hogy apai nagyapám is a védősereg tagjaként sebesült meg 1945 januárjában, évek óta én is erkölcsi kötelességemnek érzem a részvételt. Idén is így volt, és örömmel fedeztem fel a sok hazafit, akik korabeli egyenruhákban és zászlókkal teljesítették a túrát.

Természetesen ezt jó alkalomnak találta a balliberális sajtó, hogy megint szélsőjobboldali veszélyről, nácik felvonulásával riogasson belterjes médiájukban. A hivatalos állami szervek pedig szégyenkezve, szemlesütve hallgatnak, holott csak észre kellene venni a lett, litván vagy észt példát, ahol nem az árulókra, hanem a II. világháború nemzeti hőseire emlékeznek évről-évre! Idén nekem maradt a lehetőség, hogy az országgyűlés renoméját némileg megóvva, szót emelhessek a hős vitézek emlékére (hajnali két órakor, napirend után).

Ne felejtsük el őseink példamutatását, mert ez adhat nekünk erőt és kitartást a ránk váró hosszú küzdelemben.

dr. Lenhardt Balázs

a Jobbik országgyűlési képviselője