A Magyar Gárda Horthy Miklós budapesti bevonulására emlékezett (beszéddel és képgalériával)

Vass István gárdista beszámolója Horthy Miklós budapesti bevonulásának 89. évfordulójáról.

Tisztelet Vitéz nagybányai Horthy Miklósnak. Nehéz időkben állt helyt, s máig ható példát mutatott a tehetséges, fiatal katonatiszt, aki „nagyon jó” minősítéssel, a Monarchia legjobban minősített tisztjei közül, az uralkodó szárnysegédjeként szerezhetett komoly politikai tapasztalatokat is. Aki soron kívül jutott el ellentengernagyi rendfokozattal a flotta parancsnoki tisztségébe.

Akit Szegeden a Nemzeti Hadsereg fővezérének kértek fel, s aki seregének előőrseivel, tiszti különítményeivel megtisztította a Dunántúlt a bolsevik veszedelem maradványaitól, s visszafoglalta Hazánkat. Ő volt Vitéz nagybányai Horthy Miklós, aki nyolcvankilenc évvel ezelőtt, a Nemzeti Hadseregsereg élén, bevonult Budapestre. Aki rendet tett a „bűnös városban”, s Magyarország számára nyugodt, békés évek sorát, a fejlődés lehetőségét biztosította.

Rá, a katonára, a hadvezérre, a későbbi kormányzóra emlékezett vasárnap a Magyar Gárda Budapesten, a Szent Gellért téren.

A Gárda szakaszai a Petőfi híd budai hídfőjénél, az Egyetemisták parkjában gyülekeztek, s rendeződtek menetoszlopba.

A menet 14 órakor indult, s a csapat előtt, - a fehér lovon bevonuló Horthy Miklós emlékének tiszteletére, aki a Gellért szállóban rendezte be főhadiszállását, - ma is egy fehér lovat vezettek.

Impozáns látványt nyújtott a fegyelmezett, egyszerre lépő, fehér-fekete sereg amint a fehér lóval, lobogó csapatzászlaikkal bevonult a térre.

A Himnusz elhangzása után beszédet mondott Baksai Károly, a Magyar Gárda budapesti kapitánya, aki idézetet olvasott fel Horthy Miklós Budapestnek szóló kiáltványából, majd a Magyar Gárda egyik alapítója, Szilárd István, valamint Világhy József a Horthy Miklós Történelmi Társaság alapítója szólt az egybegyűltekhez.

A beszédek elhangzása után a Szózat és a Székely Himnusz hangjaival zárult az ünnepség, amikor is a Gárda a megjelentek tapsától kísérve, katonás rendben levonult a térről.

Horthy Miklós darutollas serege hajdan kettőezer fővel vonult be a románok által kifosztott városba.

A Magyar Gárda, most, amikor saját árulóink fosztogatják a várost, úgyszintén közel kettőezer gárdistát képes felvonultatni.

A Gárda viszont, a nemzetáruló hatalom minden ellenkezésével, mesterkedésével szemben, tovább erősödik. Létszáma egyre nő.

A darutollas Nemzeti Hadsereg mai letéteményese, akitől rettegnek a hazaárulók, a Magyar Gárda.

Szebb jövőt!
Vass István, gárdista

Képgaléria:

Képgaléria
Képgaléria megtekintéséhez kattintson a képre!

Baksai Károly, budapesti kapitány beszéde:

„Polgármester Úr!

Szívből köszönöm szíves üdvözlő szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek. Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor -kimondom- gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erővel segítenek a nemzeti reményekben tündöklő Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.”

Kétség sem férhet hozzá, hogy a Nemzeti Hadsereg Fővezérének szavai aktuálisabbak, mint valaha. Itt állunk, egy olyan Budapest szívében, melynek utcáin magyar embert rendőrök vernek, magyar zászlót taposnak; magyarnak mondott politikusok hazudoznak reggel, éjjel meg este; ahol több kerületben nyilvánították nemkívánatossá a Magyar Gárdát, és ahol lassan szitokszónak számít az, hogy „magyar”; ahol nekünk csak rácsokkal körülrakva lehet emlékeznünk; ahol Sztálin elvtárs még mindig díszpolgár. A lista keservesen hosszú. De a valódi probléma nem ez, hanem az, hogy ez senkit nem zavar… Talán csak azokat, akik most itt megjelentek, akik tudják, milyen nap is van ma. Ők ma a Nemzeti Hadsereg, vagyis Ti vagytok!

Ismét mi vagyunk azok, akik rácsok közé vannak zárva. De mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy a hatalom ennyire óv és félt minket, adófizető állampolgárokat? Nehogy néhány provokátor megdobáljon minket tojásokkal? Nem. Azt jelenti, hogy a hatalom tőlünk fél! De miért? Mindenki állig felfegyverkezve, bombával a kabátja alatt jött ide, készen arra, hogy a minket körülvevő kordonokat áttörve, rendőrök sorfalát elsöpörve meginduljon az Országház felé? Minek? Ott ma sem dolgoznak… Nem csőbombáktól és Molotov-koktéloktól fél pártunk és kormányunk, hanem attól a fegyvertől, ami csak nekünk van. Ezt a fegyvert úgy hívják: IGAZSÁG. Nekik is van hasonló, csak az egy betűvel rövidebb…

Tudnak ők harcolni az igazság ellen, de győzni nem! A balázs-sókkal és győzikékkel elaltatott nép gyomra kezd forogni a sok belétömött mosléktól. Egyre kevesebben hiszik el, hogy mi csőcselék vagyunk. Egyre fogy azoknak a száma, akik azt gondolják a gárdistákról, hogy nyilas nácifasiszták. Azt nem tudják eltitkolni az emberek elől, ami a szemük előtt történik, legfeljebb nem beszélnek róla.

Hányan hallottak közületek arról, hogy a Hernád áradásakor több száz gárdista pakolta a homokzsákokat –romákkal együtt- és állt őrt a gáton? Hányan hallottak a Gárda csonka-országon belüli és kívüli ruha-, könyv- és játékadományozásairól? A galgagyörki magyar család kimenekítéséről? És arról, hogy ők ma már gárdisták? Még közületek sem mindenki.

De térjünk csak vissza a félelem témaköréhez! Milliószor elhangzott, hogy a Magyar Gárda félelemkeltő. Ez igaz! Hivatkoznak a formaruhánkra, a bakancsainkra, a menetelésre, csak azt nem mondják ki, miért rettegnek igazándiból, ugyanis a Gárda nem bántott senkit. Azért félnek –jogosan-, mert a Gárda olyan embereket mozdított meg, egy olyan folyamatot indított el, amelyet nyugodtan nevezhetünk ébredésnek. Hadd idézzek egy bölcs gondolatot:

"A hópehely talán a legtörékenyebb teremtménye Istennek, de nézd csak meg, mire képesek, ha összekapaszkodnak." Nos, ez a lavina a félelemkeltő. Az, hogy nem magányos harcosokban, egyénekben, hanem családban, ha úgy tetszik, falkában gondolkodunk, hogy egy közösség, a Nemzet érdekeit előbbre tudjuk helyezni a sajátunkénál, az, hogy bajtársakká lettünk.

Kedves testvéreim, magyarok!

Ez az a gondolat, melyre annak idején a Kormányzó úr épített, s látjátok, egy megcsonkított, kirabolt, halálraítélt országból is képes volt egy virágzó hazát gyúrni. A feladat ma is ugyanez, csak nehezebb, s nem fog máról holnapra menni.

Hit kell hozzá. Hit egy Istenben, egy Hazában és egymásban.

Erő kell hozzá. Erő, hogy legyőzd magadat, hogy meg tudd szorítani a baráti jobbot, s nem elengedni.

Akarat kell hozzá. Akarat, mely összetart, fegyelmet teremt, mely a szemeket egy irányon tartja, s a karokat együtt mozdítja.

És kell még a Szeretet. Azt a csapatot, melyet az őszinte baráti, bajtársi, testvéri szeretet tart össze, nem tudja szétrombolni semmilyen földi hatalom! Ezt üzenem azoknak, akik ma hivatalból vannak jelen.

Még egy üzenete van a mai napnak. Legyen bármennyire véresre verve, meggyalázva, megalázva és kirabolva, a magyar NEMZET mindig talpra áll! Ha viszont csak várunk erre, sosem fog bekövetkezni, mindenkinek együtt kell tenni érte. Ki kell kapcsolni a tévét, elővenni a könyveket, s az alapokat –gyermekeinket- megfelelően szilárd talajra, magyar hagyományokra, magyar nyelvre és magyar értékekre kell építeni, hogy büszkén és felemelt fejjel éljen ősei földjén.

Ez a mi szent küldetésünk, melyet csakis együtt teljesíthetünk be. A gárdisták ebben mindenképp partnerek lesznek, forduljatok hozzájuk bizalommal!

Egy közmondással summáznám az elhangzott gondolatokat:

„Segíts magadon, Isten is megsegít.”

Hát mi segítünk magunkon, ezért méltán kiálthatjuk az ég felé:

Adjon az Isten! Szebb jövőt!

barikád.hu