A hatalom márciusai

A híres12 pont1848. március 15-e a magyar történelem egyik legfontosabb nemzeti ünnepe. Az azóta eltelt közel 160 évben sokat változott a világ és benne Magyarország, de így vagy úgy minden évben megemlékezik az ország a 48-as hősökről, a forradalom és szabadságharc eseményeiről. Politikai jellegű ünnepről lévén szó magától adódik, hogy a hatalmon lévő politikai rend minden időben igyekezett megtalálni legitimitását a márciusi eseményekben, felemelve vagy éppen elhallgatva egy-egy szereplő, gondolat jelentőségét. A szabadságharc 1849-es leverése után megszilárduló abszolutizmus természetesen nem engedett teret a 48-as eszmék ünneplésének. A jogeljátszás elvére hivatkozó, az uralmat Magyarország alávetésével gyakorló hatalom azonban igazás soha nem tudta sajátítani az emberek nemzeti érzéseit. Bár a forradalom kitörésének napját az 1850-es években állami szinten, nyilvánosan megünnepelni nem lehetett, az emlékezni vágyók mégis megtalálták azokat az alkalmakat, amelyek ürügyén, átkomponálva ugyan, de félig nyíltan éltethették és tovább örökíthették a márciusi gondolatokat. Jó példa erre Jókai Mór 1853-as erdélyi körútja, ahol őt nemcsak mint sikeres írót, hanem mint a márciusi ifjak egyikét is ünnepelték. Vörösmarty Mihály 1855-ös temetése, Kazinczy Ferenc születése centenáriumának megünneplése 1859-ben szintén hasonló, össznemzeti érzelem-nyilvánításokra adtak lehetőséget. Az első nyilvános, előre beharangozott, a forradalomra emlékező rendezvényt 1860-ban tartották. Ez jól mutatta Bécs szorongatott külpolitikai helyzetét és a magyarokkal való kiegyezés sürgető szükségességét. A márciusi 15-i ünnepen, csakúgy mint 1848-ban diákok, kézművesek és mesterlegények gyűltek össze a Kálvin téren, ahonnan együtt a Kerepesi úti temetőbe vonultak. A karhatalom azonban a tüzet nyitott a tömegre, Forinyák Géza joghallgató pedig még aznap belehalt sérüléseibe. Három héttel későbbi temetésén soha nem látott tömegek jelentek meg, rendszerellenes tiltakozássá változtatva a gyászszertartást. 1867-ben, a kiegyezést követően 1848 újraértelmezésre szorult. A szabadságharcot leverő Ferenc József ugyanis ekkortól kezdve megkoronázott magyar király volt. Éppen ezért a kormánypárt vonakodott attól, hogy állami ünnepként elfogadja 1848. március 15-ét, de egyszersmind nyitottá vált az út a civil társadalom számára a forradalom emléknapjának megünneplésére. Honvéd-és lőegyletek, műpártoló társaságok, iskolai rendezvények, baráti körök és civil szerveződések keretében őriződött meg a forradalom szellemisége. Kossuth Lajos temetése 1894-benKossuth 1894-ben bekövetkezett halála ismét átgondolásra kényszerítette a hatalom képviselőit. Temetése feszültségkeltő politikai esemény volt, amely kapcsán jogos volt Ferenc József megjegyzése: „A Kossuth-gyász nem fekete, hanem vörös, s a ’48-iki szellem ébredt fel.” A magyarországi kormánypárt is tisztában volt vele, hogy valamilyen formában hivatalossá kell tenni a forradalom emléknapját. A népmesei okos lány módjára megtalálták azt a napot, amely egyszerre tiszteleg a magyar és az osztrák fél „forradalmi” szerepe előtt: nemzeti ünnepnek nyilvánították április 11-ét, az április törvények uralkodói szentesítésének napját. Az első világháború kitörésével március 15-e szerepe is megváltozott: a forradalom eszméinek felidézése nem a magyarok szabadságvágyának ünneplése, hanem a Habsburg birodalmi toborzópropaganda eszközévé vált. Az 1918. évi összeomlás bizonytalan napjaiban március 15-e éppen az őszirózsás forradalom lobogójára tűzve talált újra magára. Szakítva a háborús retorikával 1848 üzenete nem a harcos honvédek helytállásában, hanem Petőfi, Táncsics és Kossuth nemzeti függetlenségre irányuló politikájában testesült meg. Jól mutatja ezt az is, hogy 1918-ban deklarálták a köztársasági államformát és állami címerré tették a Kossuth címert. Ettől kezdve van törvénybe foglalva március 15-e, mint a magyar szabadság ünnepnapja. Kincses Réka