Ma sír a lobogó...

Háromszínű lobogónk"Háromszínű magyar zászló, de kedves vagy nékem! Bánatomban vigasztaló édes reménységem! Piros vitézségét, fehér a hűségét, Zöld jelenti a magyarnak minden reménységét." A fenti katonadal az 1848-as honvédek egyik „doppingszere” volt. Ha elfáradtak, vagy elcsüggedtek a harctéren, elég volt rázendíteniük egy hazafias indulóra, hogy új energiák szabaduljanak fel gyengülő tagjaikban, s emlékezzenek magasztos feladatukra: küzdeni a szabadságért. A piros-fehér-zöld zászló a forradalom egyik vívmányaként vált nemzeti lobogóvá. Az áprilisi törvények XXI. cikkelye rendelkezik arról, hogy a „nemzeti színek régi jogaikba visszaállíttassanak” – szemben a Habsburgok fekete-sárga színeivel. Hogy mit értettek pontosan ősi jogon, ma sem tudjuk, de tény, hogy a piros-fehér-zöld trikolór 1848 áprilisában a nemzeti együvé tartozás jelképe lett. De jó lehetett 1848-ban magyarnak lenni! Tévé, rádió és internet híján az ember akkor még hitt a saját szemének, gondolkodott. Hangot adott sérelmeinek, s mikor elviselhetetlenné vált a rákényszerített szolgaság, képes volt fellázadni ellene. Az idegen elnyomókat egyként gyűlölte minden hazafi. A Habsburg hatalommal szembeni küzdelem eszközeit illetően megoszlottak a vélemények, de kisgyermektől aggastyánig mindenki egyet kívánt: saját hazát végre, „hol övé a dal, a szó…” A vágyott önállóságért elsőként síkra szálló márciusi ifjak kebelét díszítő kokárdát eredetileg a francia forradalom "hozta újra divatba”. A szív felett viselt nemzeti trikolór a hazaszeretet gyönyörű kifejezőeszköze. A „galloknál” a három szín a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget szimbolizálta. A mi pirosunk (vörösünk) a vért, küzdelmet, a harcos erőt jelenti. A középső fehér sáv a hűséget, a minden körülmények között való kitartást, a zöld pedig a reményt, a soha nem lankadó hitet fejezi ki. Egy mai embernek üzen valamit a zászló? Mi, a 21. század magyarjai vajon érezzük, értjük még nemzeti ünnepeink lényegét? Képesek vagyunk azonosulni őseinkkel, akik ezért a haldokló hazáért, értünk is harcoltak? Néhányan talán igen. Nagyon kevesen. Szomorú kimondani, de honfitársaink többsége március 15-ében, október 23-ában nem „lát” mást, mint munkaszüneti napot, s bízik abban, hogy egyik sem hétvégére esik. Talán kimegy a család az általa „szimpatikusnak” tartott politikai csoport megemlékezésére, a gyerek kap lufit, anyu perecet, ebédre esznek „egy kínait”, s délután jöhetnek az amerikai vígjátékok valamelyik „okos csatornán”. Ki a felelős azért, hogy a ma emberének a nemzet fogalma, a nemzeti jelképek semmit nem jelentenek? Az elmúlt 160 év alatt jószerével csak megalkuvás és keserűség jutott nekünk osztályrészül. 1867-ben, a kiegyezéssel kezdődött a magyarság önfeladása, aztán évtizedről évtizedre kisebb ellenállást tanúsítottunk a fizikai-lelki elnyomással szemben. (elnyomó pedig akadt/akad bőven) 1956-ban utoljára még magasba emelkedtek a lobogók, utolsót lobbant a forradalom lángja. Mára zsarátnok sem maradt, végérvényesen beletörődtünk az örök szolgasorsba?! Olyan néppé váltunk, mely megtűrte azt a senkiházi miniszterelnököt, aki kabátja jobb hajtókájára tűzte a kokárdát, „nekem is adjatok egyet, látom, mindenkin van”-alapon… Olyan néppé váltunk, mely beletörődik, hogy a hatalom lépten-nyomon meghurcolja, ha élni akar demokratikus jogaival. Olyan néppé váltunk, mely számára a háromszínű zászló már tényleg „csak bot és vászon.”. „Megbénult” a vitézség, „elsorvadt” a hazafiság… Hűek pedig csak ahhoz a pár ezer forintot osztó kézhez vagyunk, mely minden évben szorosabbra húzza testünkön a függés bilincsét. Ilyen állapotban reménykedhetünk még valamiben? Talán a gyermekeinkben még hihetünk. Abban, hogy vagyunk néhány százezren ebben a nyomorult hazában, akik egy önként vállalt „szellemi rezervátumban” képesek új magyarságot nevelni. Olyan nemzedéket, amely befejezi végre, mit ’48 és ’56 hősei elkezdtek. Egyszer talán a „bot és vászon újra beszél, újra lobog, újra önkívületben lesz az utca fölött, s hirdet valamit rajongva…” De ma még sír… Károly Emma