Tudathasadást előidéző történelemhamisítás a szlovák tankönyvekben

A szlovákiai nacionalista hullám újra elérte a felvidéki magyar iskolákat. A közelmúltban több magyar oktatási intézményben olyan tankönyvet kaptak, amelyek keveréknyelven íródtak. Ján Mikolaj szlovák oktatási miniszter ugyanis egy évvel ezelőtt jelezte, hogy a magyar tankönyvekben szereplő helységneveket szlovákul kellene írni, legfeljebb fülszövegben vagy zárójelben lehetne magyarul is megnevezni azokat. (Ez a kommunista Csehszlovákia sajtójára és tankönyveire volt jellemző mintegy huszonöt évvel ezelőtt). Most a magyarellenes terv megvalósult, s az iskolák már ebben a tanévben megkapták ezeket a hibrid nyelven írt könyveket. Az Orbis Pictus Istropolitana kiadó által kiadott tankönyvek magyar fordításában nemcsak a helységneveket írják szlovákul, hanem a tavak, hegyek, vízi erőművek neveit is. A könyv nyelvezete kritikán aluli, s egyértelműen azt szolgálja, hogy a magyar diákok nemzettudatán, magyarságtudatán csorba essék, illetve hogy már 10 éves magyar kisdiákok olyan fülsértően beszéljenek magyarul, mint például a felvidéki magyar hivatalnokok, akik – tisztelet a kevés kivételnek – elfelejtettek helyesen magyarul beszélni, illetve olyan keveréknyelvet használnak, ahogyan a magyar ember soha nem beszélt. A szóban forgó tankönyvek nyelvezete is ilyen. Nem beszélve arról, hogy pedagógiai szempontból rendkívül zavaró, ha idegen helységnevek szerepelnek az összefüggő magyar szövegben.

A negyedikes Honismeret tankönyvben például ilyen mondatok találhatók: „Legnagyobb alföldünk a Dunaj folyó mellett fekszik. A neve: Podunajská nízsina.” Vagy: „Szlovákia… területe a déli alföldektől az északon fekvő Tatry óriáshegységig emelkedik.” „A Kremnica melletti Kremnické Bane községben van Európa földrajzi központja.”, „Naponta sok ember használja a Bratislava-Petrzsalka-i határátkelőhelyet.”, „A Váh a leghosszabb folyónk.” „Hazánkban a legtöbb napsütést Hurbanovo településen mérik.”, „A Liptovská Mora víztároló a a) Hron, b) Hornád, c) Orava, d) Váh folyón található.”, „Kosice városban vasgyártás folyik”. A negyedikes tankönyv azonban a történelemhamisítástól sem riad vissza, elhallgatva a részleteket. Néhány példa ízelítőként: „A szlovákok Magyarországon elnyomásban éltek.”, „…Egy időre Bratislava lett az ország [mármint Magyarország – T. P. megj.] fővárosa.”, „1993. január 1-jén megalakult a Szlovák Köztársaság [kihagyva az 1939. március 14-én megalakult Tiso-féle fasiszta Szlovákiát – T. P. megj.].” És íme egy mosolyogtató fejezetcím: „Szlovákia az őskorban”.

Azok a magyar iskolák, akik megkapták ezeket a tankönyveket – néhány száz kötetről van szó –, visszaküldték azokat az oktatási miniszternek. Az iskolák ezzel fejezték ki tiltakozásukat a pedagógiai, nyelvi, pszichológiai, nevelési és történelmi szempontból egyaránt rosszul megszerkesztett könyvekkel szemben. A visszaküldési akció országos méretűvé vált. A felvidéki magyar tanítók és tanárok nem hajlandók ezekből a könyvekből tanítani.

Egyértelműen politikai ügyről van szó, hiszen a politikai élet szereplői – mindenekelőtt a szlovák oktatási miniszter és a nacionalista kijelentéseiről ismert Ján Slota és pártja, a Szlovák Nemzeti Párt – megzsarolták a tankönyv kiadóját. Az Orbis Pictus Istropolitana kiadó igazgatója, Stanislav Madaras így reagált az ügyre: „Minden tankönyvnek, amit az állam megfizet, meg kell felelnie a minisztérium követelményeinek, máskülönben nem téríti meg a költségeket… Ha úgy adjuk ki a tankönyveket, hogy azzal a magyar tanárok elégedettek legyenek, akkor a Szlovák Nemzeti Párt cseszeget bennünket.” Közben kiderült, hogy a könyvet magyarra fordító nem merte vállalni kilétét, a nevezett tankönyvben Szabó Ferenc álnévre hallgat.

A Történelmi olvasókönyvben – a szlovák földrajzi megnevezéseken túlmenően – olyan mondatok szerepelnek, amelyek egyértelműen rossz színben mutatják be a magyarságot, a könyv hemzseg a történelmi tények hamisításától. Például a Kassáról Rózsahegyre, majd Csehországba érkező és „szlovákokat szállító” magyar katonai páncélvonatról így ír a könyv: „Ruzsomberokban, Martinban és Liptovszky Mikulásban útnak indítottak minket, azt a néhány szlovák értelmiségit, egy szép luxusvonattal, amelynek Prágába kellett minket vinnie mustrára, hogy megmutassuk a prágaiaknak: nézzétek csak, kérem szépen, ezt a válogatott táraságot, így néznek ki drága testvéreitek a Tátra alól, akikről oly sok szeretettel verseltek a cseh dalnokok a fordulat előtt.”

Az Európai Unió számos országában él olyan kisebbség, nemzeti közösség, amelynek saját oktatási hálózata van. Ezek esetében elképzelhetetlen, hogy tankönyveikben a földrajzi neveket csak az állam nyelvén tüntetnék fel. Finnországban például – ahol a svédeknek saját hivatalos nyelvük, autonómiájuk és saját tankönyveik vannak – a svéd tankönyvekben kizárólag svédül nevezik meg a földrajzi neveket. A svédek ráadásul igen büszkék arra, hogy saját anyanyelvükön íródnak a tankönyveik. Számukra a szlovákiai probléma ismeretlen. Mint ahogy Spanyolországban sem ismerős a szlovák oktatási miniszter kisebbségellenes koncepciója, hiszen a spanyolországi katalánok és baszkok saját tankönyvekkel rendelkeznek, anyanyelvi megnevezésekkel. Romániában sem létezik ilyen nyelvellenes megszorítás, hiszen a romániai magyar tankönyvekben is magyar nyelven szerepelnek a földrajzi nevek.

A Nyílt Társadalomért Alapítvány 14-15 éves diákok körében végzett felméréséből az derül ki, hogy a tanulók mintegy 64 százaléka – csaknem kétharmada – szerint a magyaroknak a nyilvános helyeken szlovákul kellene beszélniük. Mikolaj miniszter helyesli a szlovák diákok véleményét. „A tanulók csak elmondták a véleményüket, ami mindenkinek emberi joga.” – jelentette ki a miniszter, majd így folytatta: „…bizonyos szempontból logikus vélemény, mivel a gyerekek csak érteni szeretnék azokat a polgártársaikat, akik nem beszélnek államnyelven.” A miniszter ezen véleménye természetesen ismét csúsztatás, hiszen távolról sem arról van szó, hogy a szlovák diákok érteni szeretnék a magyarul beszélő magyarokat, hanem Szlovákiában törvény rendelkezik arról, hogy azokon a településeken, ahol legalább 20 százalékot eléri a magyarok aránya, a magyar nyelvet a hivatali érintkezésben is használni lehet. A miniszter kijelentéseivel és intézkedéseivel a magyar nyelvet – mint a félmilliós felvidéki magyarság anyanyelvét – a konyhanyelv szintjére akarja degradálni. Magyarul csak otthon beszéljenek a magyarok – hangzik az oktatási miniszter jelszava. Ez kísértetiesen hasonlít a meciari korszakra, amely éppen tíz éve bukott meg Szlovákiában.

A tanároknak persze jogukban áll ezeket a tankönyveket ignorálni, illetve nem használnia a tanítási órákon, ez azonban következményekkel járhat. Mindemellett a szlovákiai magyar iskoláknak joguk van tisztességes, korrekt tankönyveket birtokba venni és használni. Ezért küldték vissza a rosszul megszerkesztett és helytelen nyelvezettel megjelent tankönyveket az oktatási miniszternek.

A felvidéki magyarokat évtizedek óta foglalkoztatja a kérdés: Mi a forrása a magyargyűlöletnek? Mi táplálja a szlovákokban a magyarellenességet ebben a térségben? A válasz a politikai okok, a szlovák történelmi elfogultság, a tudathasadáson alapuló szlovák identitászavar, a történelem és a saját államalapítás-élmény hiánya, illetve a szlovák történelmi fejlődés ellentmondásai mellett abban keresendő, hogy a szlovák történelem-tankönyvek szerzői meghamisították a történelmet. Tekintettel arra, hogy az oktatásnak, nevelésnek létfontosságú jellemformáló szerepe, tudatformáló hatása van, a kérdés nem kerülhető meg.

A magyarokkal szembeni mintegy másfél évszázados ellenségkép kialakulásának egyik oka tehát az, hogy a szlovák történelemkönyvek és történelem-tankönyvek úgy állítják be a magyar és világtörténelmet, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett honfoglaló magyarság – különféle hordákba verődve – vandál népség volt, amely ölt, gyilkolt, pusztított, leigázta az őslakos szlávokat, a nomád magyarok pedig a keresztény Szlovákiát – mint első keresztény államot – bekebelezték, kultúrájukat elpusztították.

A szlovák kis- és nagydiákból közben főiskolás, egyetemista lett, és felnőtt emberként is magában hordozza a magyarokról tanult, iskolában magába szippantott negatív képet, amely természetesen – hisz nem ellenőrizte a történelmi valóságot – meghatározza világképét, s ezen keresztül magatartását. Így fokozatosan nacionalistává, majd sovinisztává, megrögzött magyargyűlölővé válik, s rajta keresztül ez a hamis felfogás, ez a „magyarságkép” beépül a legmagasabb politikai elképzelésekbe is, mely a magyarságra nézve rendkívül veszélyes. A szlovák nacionalista szellemiség kialakulásának okait tehát a szlovák történelemtudomány elvi-elméleti torzulásaiban, a történelmi tények manipulatív és elfogult kezelésében, az összefüggések hamis interpretálásában kell keresni.

De tekintsük át a tényeket. A szlovák tanítási nyelvű általános iskolák 6. évfolyama számára – a pozsonyi Orbis Pictus Istropolitana kiadó által 2001-ben – kiadott történelemkönyv, amely Az ókortól a középkorig címet viseli, teljes mértékben kihagyja a hunok történetét, valamint Attila király hódításait. A könyv tárgyalja a Kr. u. 4?8. században történteket, de a kor egyik legjelentősebb hadvezérét, Attilát, akitől a bizánci és a római császárság egyaránt rettegett, csupán széljegyzetben említi. A hunokról viszont a könyv 56. oldalán a következők olvashatók: „375-ben a semmiből megjelentek Európában a hunok a távoli Ázsiából. Gyors lovaikon, mint a vihar, végigrobogtak csaknem egész Európán, felégetve és megsemmisítve mindent, ami az útjukba került.”

E korhoz tartozik, hogy az általános iskolák 5. évfolyama számára kiadott történelmi összefoglalóban – ez is tankönyv –, melynek címe Találkozás a múlttal, és a már említett kiadó rendezte sajtó alá 1999-ben, az írás kialakulásánál említést sem tesznek a magyar rovásírásról. A könyv 48. és 49. oldalán tárgyalja az egyiptomi, a föníciai és a görög írást. Arról a magyar rovásírásról azonban, amely ott volt az ősforrásnál, és rokon a föníciai lineáris írással, elfeledkezik. Ugyanezt teszi az 1996-ban kiadott, és a 6. évfolyamban használatos szlovák történelemkönyv, amikor a 30. oldalon a német rúnáról tesz említést. Sőt, ugyanitt szerepel a nagyszentmiklósi aranykincs 2. számú kancsójáról készített színes fénykép, helytelen képaláírással. Mindezek azt bizonyítják, hogy e könyvek igyekeznek letagadni: a magyarságnak a honfoglalás előtt is komoly történelme és íráskultúrája volt. Az elhallgatás, a történelmi tények meg nem említése viszont egyértelmű történelemhamisítás.

Az általános iskolák 9. évfolyama számára 2000-ben kiadott szlovák történelemkönyv 36. oldalán viszont olyan 1939-ből származó színes képeslapot és bélyeget találunk, amely bizonyítani kívánja a szlovákság 1100 éves történetét, hiszen a 833–1933 évszámok feltüntetése kíséretében többek között e képeslappal ünnepelték Pribina nyitrai „fejedelmet”, 1939-ben. Történelmi tény egyébként, hogy a nyitrai fejedelemség a 9. században olyan protofeudális államalakulat volt, melyben a fejedelmi hatalom jórészt a fejedelem katonai erejére, a törzsek között kötött alkalmi szövetségre és a szomszédos Frank Birodalomhoz való hűségre, a hűségért járó részleges függetlenségre épült, és amely több szláv törzs közös szálláshelyét foglalta magában.

A középiskolák 1. évfolyamában használatos történelem-tankönyv – melyet a pozsonyi Szlovák Pedagógiai Tankönyvkiadó adott ki 1984-ben – 172. oldalán látható egy térkép az 1419-es huszita felkelésről. A térkép jobb alsó sarkában jól látható a Slovensko (Szlovákia) megnevezés, holott az első szlovák állam 1939. március 14-én alakult meg. Csupán 520 év tévedés!

Miről is van szó? A szlovákság mindenáron bizonyítani akarta és akarja létének 1100 éve tartó jogfolytonosságát. A hivatalos csehszlovák, majd szlovák állameszme egyik legfontosabb történelmi érve a csehek és szlovákok közös államának tekintett 9. századi Nagymorávia és a 20. századi Csehszlovákia közötti történeti, államjogi összefüggések hangsúlyozása. Ez az egyértelműen történelmietlen, ideologikus és aktuálpolitikai célokat szolgáló megközelítés a magyar államalapítástól 1918-ig eltelt évszázadok szlovák történelmét úgy kezelte, mint az egykor már létezett, majd a 20. század elején újra kivívott közös állami lét közötti kényszerű megszakítás korát. Így vált a szlovák etnikai, nemzeti fejlődésben a túlélés metaforája a mai szlovák történeti köztudat alapjává, alapvetően hibás kiindulópontjává. A soknemzetiségű történeti magyar állam a szlovákság e hamis felfogásában a szlovák nemzeti fejlődést megállító történelmi tragédiát jelent, valamint ezeréves elnyomást, amely a szlovák nemzet felszámolására irányult.

Ez természetesen nem igaz. Mint ahogy az sem, hogy szlovákok már a 9–10. században léteztek. Igaz ugyan, hogy az ural-altáji népek nyomására a IV. század végétől a szlávok egyre nagyobb hullámokban jelentek meg, és hatalmas területeket népesítettek be Kelet-Európában, de ezek szlávok voltak, nem szlovákok. Egyébként a szlovák nyelvben a szláv (szlovákul: slovanské) és a szlovák (szlovákul: slovenské) szó között egyetlen magánhangzó a különbség… A nyugati szlávok közé tartoztak a csehek, a morvák, a lengyelek, a polábok, a luzsicei szorbok, a liuticsok, az obodritok, a pomeránok. A déli szlávok nyugati csoportjához tartoztak a szerbek, a horvátok, valamint a szlovének elődei: a karantánok. A keleti szlávok – az antok – pedig a mai Oroszország területén, valamint a Fekete-tenger környékén telepedtek le. Szó sincs tehát szlovákokról.

Teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a szlovákok a 12–13. században folyamatosan kiváltak a szláv törzsekből, s így alakultak ki. A huszita időkben előbb csupán cseh, morva, később felföldi helyi forrásokban is szlováknak mondott – korábbi szláv – etnikum fokozatosan olyan etnikai társadalommá szerveződött, amely különösen a helyi-városi, vármegyei szinten képes volt közösségi érdekeit megjeleníteni. Ekkor kezdődött meg a szlovák nyelvi fejlődés is, amely aztán a 19. században forrott ki igazán. Ez is hiányzik a szlovák történelem-tankönyvekből (!).

Az általános iskolák 6. évfolyamában használt szlovák történelem-tankönyv (a kiadás éve: 1997) 44. oldalán a következő főcím olvasható: „Bratislava [Pozsony szlovák neve – T. P. megj.] – a koronázó főváros.” Pozsonyt a németek Pressburgnak, a magyarok Pozsonynak hívták. A szlovák Bratislava nevet a csupán a 20. században kapta a város, a királyi koronázások pedig 1563 és 1830 között zajlottak Pozsonyban. Ez a nyelvi csúsztatás azt sugallja, hogy már a 16. században Bratislava volt a magyar királyok koronázási székhelye. Az már csak hab a tortán, hogy ugyanezen az oldalon a következő mondat olvasható: „1536-ban az Országgyűlés Bratislavát tette meg az ország fővárosának.”

Ezek után nem is csodálkozhatunk azon, hogy az általános iskola 8. évfolyamában használt – 2000-ben kiadott – történelem-tankönyv 28. oldalán a következő főcím található: „Napóleon és Szlovákia.” E felfogás szerint minden bizonnyal hibásak azok a 18. század végén, illetve 19. század elején készült térképek, melyek nem jelölik Szlovákiát…

És csak most érkeztünk el az egyik legérzékenyebb témához, az 1848–49-es magyar forradalomhoz és szabadságharchoz, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia éveihez, hiszen ez az időszak a szlovákok „kedvenc témája”. A 15. és 20. század közötti világtörténelmet tárgyaló, 2003-ban, a Szlovák Pedagógiai Tankönyvkiadó által a középiskolák 2. évfolyama számára kiadott történelem-tankönyv teljes mértékben ignorálja az 1848-49-es magyar szabadságharcot. Az ide vonatkozó fejezet a 123. oldalon kezdődik, és a 129. oldalon fejeződik be: tárgyalja a francia, a német, az Appennini-félszigeten lejátszódó forradalmat, a porosz felkelést, a bécsi forradalmat, csak a legjelentősebbet és leghosszabbat nem: a magyart… A 129. oldalon viszont a diákoknak címzett ellenőrző kérdések között megjelenik a kérdés: „1848-ban Szlovákia is bekapcsolódott a forradalmi hullámba?” No comment.

Hasonló felületesség tapasztalható az általános iskolák 8. évfolyama számára 2000-ben kiadott Szlovákia az újkorban című történelemkönyv 46. oldalán is, hiszen a fejezet egyetlen szót sem említ a magyar szabadságharc másfél éves történetéről, eseményeiről, a tavaszi hadjáratról, az áprilisi törvényekről, az aradi megtorlásról stb. Csupán a világosi fegyverletételről szerepel a könyvben egy kép. Pedig a magyar szabadságharc a világtörténelem és az újkor történetének szerves része. Ugyanezen könyv 48. oldalán A szlovák nemzet követelései című fejezetben azonban már szóba kerülnek a magyarok a következő megfogalmazásban: „A szlovák nemzet követeléseit a szlovák képviselők elküldték a magyar kormánynak, amely nem ismerte el azokat. Ellenkezőleg: úgy válaszolt, hogy a szlovák megyeszékhelyeken statáriumot léptetett életbe, és elfogató parancsot adott ki Stúr, Hurban és Hodzsa ellen… A magyar politikusok meg nem értése a szlovákok követeléseivel szemben, valamint az ellenük foganatosított kemény fellépés arra késztette a szlovákokat, hogy ne támogassák a magyar forradalmat. A szlovákok tudatosították, hogy jogos követeléseik legnagyobb ellensége a magyar kormány, ezért nemzeti követeléseiket a magyarok elleni harccal kénytelenek elérni.” Ezt egy 13-14 éves nebulóval el is lehet hitetni… Ugyanezen könyv 56. oldalán, az Ausztria–Magyarország megalakulása című fejezetben ez olvasható: „Magyarországot teljes mértékben a magyarok kormányozták. Kihasználták a helyzetet, hogy a magyar nemzetállam, a magyar Magyarország tervét megvalósítsák… Választójoggal a lakosság alig több mint öt százaléka rendelkezett. A magyarokon kívül az ország más nemzeteinek nem volt lehetősége a fejlődésre. Ellenkezőleg: az államhatalom megkezdte az erőszakos magyarizációt. A szlovákok számára a dualizmus a nemzetiségi elnyomást jelentette.” Ez már egyenes beszéd, érdemes a sorok között olvasni, és a retorika dilettantizmusát is figyelemmel kísérni. A magyarizáció vagy elmagyarosítás kifejezés egyébként mindmáig a szlovákok kedvelt szavajárása. Ugyanezen könyv 66. oldalán találjuk Az iskolaügy elmagyarosítása című fejezetet, melyben – ugyanezen könyvön belül – második alkalommal adnak nyomatékot a „magyar nemzetelnyomó politikának”. Itt többek között ezt olvashatjuk: „Az egész 19. században a magyar nemesség és a magyar politikusok azon fáradoztak, hogy nemzetállammá alakítsák át Magyarországot. Ezért akarták elmagyarosítani az ország többi nemzetét.” Majd így folytatódik a szöveg: „Magyarországon az iskolaügy elmagyarosításának tetőpontja az 1907-es Apponyi-törvény meghozása volt, mely az akkori közoktatási miniszterről, Apponyi Albertről kapta nevét. E törvények értelmében az iskolák állami felügyelet alá kerültek. A törvény arra kötelezte a tanítókat, hogy a fiatalságot a »hazafiságra«, azaz magyar lelkületre neveljék. Így a tanárok tulajdonképpen »magyarizátorrá« váltak. Aki sikeresen teljesítette a magyarizálást, megemelték a fizetését, aki nem, azt megbüntették, majd kidobták az állásából.” Folytathatnánk az idézetet, de ízelítőnek ennyi is elég.

A szlovák történelem-tankönyvek szerint az Osztrák–Magyar Monarchia ideje alatt nemcsak az iskolaügyet, hanem a művelődést, és egyáltalán az egész közéletet elmagyarosították.

A Szlovák Pedagógiai Tankönyvkiadó által a középiskolák 2. évfolyama számára 1986-ban kiadott történelem-könyv 232. oldalán ezt olvashatjuk: „…Tisza Kálmán miniszterelnök cinikusan kijelentette: a szlovák nemzet nem létezik. Kezdetét vette a magyarizációs politika új korszaka. Az 1879-es törvény a magyar nyelvet, mint kötelező tantárgyat, Szlovákia valamennyi általános iskolájában bevezettette.” Majd így folytatja: „Különböző magyarizációs egyesületek alakultak, mint például 1883-ban, Nyitrán, a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE), amely erőszakos ráhatással – tiszta magyar környezetben – elmagyarosította a szlovák gyerekeket…” Hogy ez mennyire nem felel meg a valóságnak, azt az is bizonyítja, hogy FEMKE akarva-akaratlanul előmozdította a szlovák irodalmi nyelv fejlesztésének ügyét, a szlovákok szellemi és anyagi színvonalának emelését. Ez cáfolhatatlan történelmi tény. Az egyesület kiáltványa többek között kimondja: „…A magyar állam nem veszi el sem nyelvét, sem házi szokásait a tótnak. A tót nép jellemét ismerni kell, szelíd, békés, türelmes, munkás nép az… nyelvét, szokásait, viseletét gúny tárgyává ne tegyük.” Nem beszélve arról, hogy 1884. április 25-én megalakult a Magyarországi Tót Közművelődési Egyesület. S hogy a szerencsétlen, hazugságokkal teletömött szlovák gyerek el ne felejtse a magyarok „gazemberségeit”, a fejezet végén ellenőrzésként-ismétlésként a következő két kérdésre kell válaszolnia (233. oldal): „Milyen következményekkel járt az osztrák–magyar kiegyezés – elsősorban a szlovákok szempontjából?” „Hogyan nyilvánult meg a szlovákok elleni nemzetiségi elnyomás, és ennek milyen következményei voltak?”

Ugyanezen könyv 168. oldalán egy gúnyrajz látható a következő képaláírással: „Hogyan védi a magyar nemesség a szlovák népet.” Ez is egyértelműen a magyarellenes propagandát szolgálja.

Trianon a magyarság számára természetszerűen a legneuralgikusabb pont a történelemben. Ezt az eseményt, és magát a trianoni békediktátumot – valamint annak alszerződéseit – a pozsonyi Orbis Pictus Istropolitana kiadó által 1995-ben sajtó alá rendezett, és az általános iskolák 8. évfolyamában használt történelem-tankönyv a Hogyan született meg a béke című fejezete tárgyalja. Nem vesz tudomást arról, hogy Európa kellős közepén szétvertek egy 1100 éves államot. Mindössze az új határok meghúzásának és az új államok létrejöttének tényét konstatálja. A könyv egyébként a 20. századi világtörténelmet tárgyalja…

A Szlovák Pedagógiai Tankönyvkiadó által 2005-ben kiadott, és a középiskolák 3. évfolyamaiban használt történelem-tankönyv külön fejezetben – 90-93. oldal – foglalkozik a zsidók törvényellenes kitelepítésével (kiemelve a Magyar Párt vezetőjének, Esterházy Jánosnak a fényképét?!), mondván: „1942. március 25-én megkezdődött a szlovákiai zsidók törvényellenes deportálása.” Csupán azt a létfontosságú történelmi tényt hagyták ki a könyvből, hogy a felvidéki Magyar Párt képviselője, Esterházy János volt az egyetlen képviselő a szlovák parlamentben, aki 1945. május 12-én a zsidók kitelepítéséről szóló törvény ellen szavazott (!).

Ugyanezen könyv 90. oldalán többek között a következő szöveg olvasható: „Magyarországon 1938 után mintegy 640.000 szlovák élt, akiknek a kormány nem adta meg az alapvető kisebbségi jogait. 1938-ban a surányi karácsonyi szentmise után a szlovák himnusz elénekléséért a magyar csendőrök a templomból kijövő tömegbe lőttek. Egy Kokos Mária nevű fiatal lány meghalt. Hasonló erőszak más településeken is előfordult. Azok a szlovákok, akik a magyarok által megszállt területeken éltek, tömegesen menekültek Szlovákiába.”

A szlovák történelem-tankönyvekből mindemellett hiányzik a Benes-dekrétumok tárgyalása, a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni deportálása, kitelepítése, meggyilkolása, sok százezer magyar család megcsonkítása, de folytathatnánk a sor a Masaryk vezette első Csehszlovák Köztársaság magyarellenes atrocitásaival stb. Pedig ez is a „csehszlovák történelem” szerves, ugyanakkor szégyenteljes része.

Amíg a fent leírt tények valóban tények maradnak továbbra is, és meghatározzák Szlovákia oktatásügyi politikáját, addig nem valósul meg az annyira áhított magyar–szlovák megbékélés. Még akkor sem, ha a magyar külügyminiszter – teljesen indokolatlanul és naivan – valamiféle különleges barátságot hirdetett meg Szlovákiával.

Tarics Péter (Felvidék)

Megjelent a KAPU legfrissebb számában.

kapu.cc - barikád.hu