"Magyar rendőr nem volt velünk..." - Kiss Róbert beszéde a Szabadság téren

Adjon az Isten!

Gárdisták, bajtársak, magyarok!

Sajnos fekete napokat élünk. Olyan napokat, amikor kimondani azt, hogy magyar, bűn. Olyan napokat, amikor azok, akik elfelejtik, hogy magyarnak születtek, kezet emelnek azokra, akik a törvény ellenére sem akarják elfelejteni azt, hogy magyarnak születtek.
Gyermekkoromban Édesanyám magyarnak nevelt. Nem tudta szegény, mekkora bűnt követ el azzal, hogy magyar bölcsődalokat dúdolgat nekem nyűgös perceimben. Nem tudta, hogy bűnt követ el, amiért erős, határozott kézzel nevel belém igazságérzetet. Édesanyám nem tudta, hogy bűn becsületre nevelni engem. Nem tudta, hogy bűn megtanítania azt, hogy az igazság hangja mindig erősebb kell legyen minden más hangnál. Az én Édesanyám magyarságát csendőr nagyapámtól örökölte. Ő is bűnös volt, hiszen átadta Édesanyámnak ezt a szeretetet és tiszteletet magyarságunk iránt. Én ebben a szellemben nőttem fel. Nekem azt tanították, hogy testvéremre soha kezet ne emeljek. Ezt én csak tág értelemben tudtam kezelni, hiszen szűk családunkat tekintve egyedüli gyermek vagyok.

Kiss RóbertSokáig azt hittem, ez az általános. Sokáig naivan azt gondoltam, mindenkit ilyen tanításokkal indítanak el az élet rögös útján. Azt hittem, mindenkinek emberi értékeket csomagolnak a batyujába. De rá kellett jönnöm: tévedtem. Tudtam én, hogy vannak emberek, akik másféle értékek szerint mérnek. De azt nem hittem volna, hogy ennyire sokan. 2006-ban gondolkodtam el először ezen, amikor saját magyar fajtám emelt kezet a testvéreire. Amikor saját magyar fajtám ütött brutálisan. Amikor saját, elkorcsosult fajtám lőtt ki szemeket. A magyar fajtám igazabb fele azt skandálta: magyar rendőr velünk van. Kiderült: butaság volt ezt hinni. A magyar rendőr nem volt velünk.

Aztán 2009 július 4-én ismét szembe kellett néznem a ténnyel: a magyar rendőr nem volt velünk. Hiába gondoltam azt, hogy magyar bölcsődalokat dúdolgattak neki gyermekkora nyűgös perceiben. Hiába hittem azt, hogy erős kézzel neveltek bele igazságérzetet. Hiába gondoltam azt, hogy becsületre nevelték. Hiába bíztam abban, hogy az édesanyjuk őket is arra tanította: az igazság hangja mindig erősebb kell legyen minden más hangnál. Mert ezek a tanítások, ha voltak is, elvesztek. Helyébe rút, csalárd kifogások kerültek. Parancsok. Idegenektől. Olyanoktól, akik kezének egyetlen intésétől fajtánk csontja roppan. Olyanok, akik egyetlen biccentéssel akarnak ítélkezni testvéreik épségéről. Olyanok, akik csalárd módon arra esküdtek, megvédik fajtájukat az idegenektől. Aztán ők maguk válnak farkasainkká. Nem kímélnek férfit, nőt, időset, fiatalt. Olyanok, akik paragrafusok mögé bújnak, és átformálják azokat,ha kell. Olyanok, akik akár Justitia szemét is kilövik gumilövedékkel. És ez nekik jó.

Hát miféle hályog telepedett a szemükre? Ki lehet hatalmasabb a szerető édesanyánál? Hova tűntek az álmok, a szebb világba vetett hit? Hogyan válhattak szolgalelkű kutyákká azok, akiknek kitűnőbbnek kellene lenniük mindannyiunknál? Akik álmatlanul, éberen kellene óvják maroknyi kicsi nemzetünket? Mivé lettek magyarjaink? Miért csaholnak vigyorgó pofával, ha morzsákat vetnek nekik a mocsok árulók? Elfelejtik ezek a kegyetlen Káinok, hogy testvéreik vére az égbe kiált? Hát az ilyenek nem félnek az igaz Isten haragjától? Nem félnek, hogy a szent turul, melyet nem tisztelnek, beléjük mélyeszti karmait? Nem félnek a lelkiismeretüktől? Nem félnek édesanyjuk kérdő tekintetétől? Nem félnek a naptól, amikor mindannyian egyenlően állunk majd egymás mellett és eljön a számonkérés ideje??
Gyalázatos időket élünk. Magunkra maradtunk. Testvér támad testvérre, magyar a magyarra.

A mi nemzedékünk sok mindent megélt. Megélhettük a kommunizmus talmi csillogását. Megélhettük vergődő végnapjait. Aztán csillogó szemmel hittünk abban, amit demokráciának, szabadságnak, jognak hívtak. Saját kezünkkel építettük, reménykedtünk, és hittünk benne. Most megéljük annak megcsúfolását. Mit veszíthetünk még? Hova tudunk még hátrálni? Mit vehetnek még el tőlünk? Az igaz szónak helye nincsen. Igazságunk tiszta szavára a hideg bilincs volt a válasz. Egymásba kapaszkodó kezeinket tonfával törték. Ruhánkat szaggatták, mert félelmet kelt. És nem látták, hogy evvel saját ruhájukon újabb és újabb folt keletkezett. A mienk pedig rongyosan, szakadtan is tiszta maradt. Mert a mi ruhánkat a magyar emberek szeretete tisztítja. A mi ruhánkat öreg, bölcs kezek simítják. A mi ruhánkat szeretettel öltjük magunkra és szeretettel vesszük fel. Mert nekünk az eskünk szent, és nem feledjük a lényegét. A mi eskünk nem kötelez igaztalan döntésekre. A mi ruhánkat nem vásárolták meg. Fekete nadrágunk fehérebb a hónál. Vajon fehér ingünk fenyegetőbb a mocskos rongyoknál? Öklünk félelmetesebb a tomfánál, vagy a szamurájkardnál? Nem tudom. Talán.

Egy dologban azonban biztos vagyok: a becsületünk nem fejezhető ki szép kerek summákban. Az igazságunk nem bújtatható paragrafusok mögé. A hangunk nem halkítható könnygázzal, tonfával, brutalitással. Mert mi nem akarunk többnek látszani, mint amennyik vagyunk. Mi nem akarunk másabbnak látszani, mint amilyenek vagyunk. És mi nem akarunk hátat fordítani a saját fajtánknak, mert ez a könnyebb út.
Így örök szövetségünket erősítve kérdem testvéreimet, felvállalják-e nemzetünk védelmét?
……….
Akarnak-e tagjai lenni a Magyar Gárda Mozgalomnak?
……
Akarják-e felvenni a Magyar Gárda Mozgalom fekete mellényét?
…….
Testvéreim, mindannyian gárdisták vagyunk!
Hát adjon az Isten!
……
Köszönöm!

(Elhangzott 2009. július 11-én a budapesti Szabadság téren.)

barikád.hu