„Napernyős revolutio”, avagy libben a szoknya a pesti utcán

Szendrey Júlia: A harcias hitvesEurópa egyes részein még a XVIII. század végén is „tudományos” viták zajlottak arról, van-e az asszonynak nevezett lénynek lelke. A tárgykörben polemizáló tudós férfiak természetesen megállapodtak, hogy a nő alapvetően esendő, lélekkel nem bíró állat, a világ végén fel sem fog támadni. Egyetlen dolga a Földön, hogy dicső férfiakat szüljön. E felfogás, ha nem is ilyen sarkosan, a XIX. század közepéig Magyarországon is tartotta magát. Gondolkodóink egyetértettek abban, hogy a nő kizárólagos hivatása, hogy példás anya, jó háziasszony és odaadó feleség, férjének biztos támasza legyen. Minden egyéb dolog iránti érdeklődés, közéleti tevékenység az asszony természetes korlátain kívül esik. Az 1830-as, ’40-es évek európai eseményei azonban a magyar haladó értelmiséget is a nőkérdés újragondolására késztették. Felismerték, hogy az új idők új követelményei, a forradalmi közhangulat az asszonyoktól is többet követel a konyhaművészet és a divat iránti elkötelezettségnél. Tunya, elhízott, műveletlen anyák ugyanis nem képesek igaz hazafiakat nevelni, s ez a magyarság megmaradása szempontjából nagyon veszélyes. A forradalom előestéjén Jókaitól Kossuthig írók, újságírók, politikusok gyújtó hangú kiáltványokban buzdították a magyar nőket, lépjenek elő a „háttérből”, s jó honleányokként szolgálják a szabadság ügyét. A hívó szó nem maradt megválaszolatlanul. 1848 márciusában az addig pipereasztalaik előtt üldögélő hölgyek szívében is kicsírázott a forradalmi lelkesedés. A márciusi ifjak feleségei maguk varrták a kokárdákat a Pilvaxba induló férjeiknek, s nemzeti színű lobogókkal ünnepi díszbe öltöztették Pestet. A Múzeum előtt legalább annyi nő éljenezte a Nemzeti dal-t, mint férfi. A Táncsics kiszabadítására induló tömeg élén is egy ismert színésznő vitte a zászlót. Az évszázadokig alárendelt szerepben élő magyar asszonyok 1848 tavaszán egyik napról a másikra váltak szellemileg „nagykorúvá”. Sőt! A nőszabadság korábbi szószólói hirtelen úgy érezték, „a szekér elhagyta a lovakat”. A hölgyek ugyanis sokkal vakmerőbben viselkedtek, s radikálisabb követeléseket fogalmaztak meg, mint maguk a „forradalmárok”. A korabeli anekdota szerint Szendrey Júlia harciasságával maga űzte a csatatérre férjét. Petőfit ’48 júniusában szabadszállási követnek jelölték, de rosszakarói azt terjesztették, hogy a költő valójában királyságpárti. A nép a hírre agyonütéssel fenyegette meg a házaspárt. Petőfi hajlott volna arra, hogy visszaforduljon a városból, de felesége nem engedte: „… itt fogunk maradni, itt kell maradnunk, ha agyon akarnának bennünket verni; jól van, verjenek, hanem azt nem mondhassa senki, hogy te hátráltál.” Petőfi később sem maradhatott a „lantnál”, kardot kellett ragadnia. A szomorú véget ismerjük. Jókai (ki korábban az „emancipáció” leglelkesebb hirdetője volt) 1849-ben iróniával vegyes kétségbeeséssel jegyezte fel naplójába, hogy egy vendéglőben a dolgok állásán kesergő urat egy nemes hölgy, hirtelen támadt forró honszeretettől fűtve, hazaárulónak titulált, s elvitetett a csendőrökkel. Az író az eset kapcsán megjegyezte, üdvös volna, ha a politikai dolgokban újra érvényesülne a „cölibátus”. A forradalom által megerősített női öntudatot azonban már nem lehetett visszaszorítani korábbi korlátai közé. 1848-49-ben sorra szerveződtek a hölgyklubok, melyek tagjai a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjét továbbgondolva követelték a „nőszabadságot (az apai, majd férji „gyámság” alól való szabadulást), s a törvény előtti egyenlőséget. Az egyletek harcos szószólói párhuzamot vontak a magyar függetlenséget sárba tipró elnyomók és az asszonyokat rabságban tartó férji hatalom között, s a mindkét fronton való elszánt harcra buzdították nőtársaikat. (A ’48-as magyar hölgyek a haladó szellemiséget tekintve világviszonylatban is az elsők között voltak – az újkori demokrácia bölcsőjének számító USA-ban is „csak” 1848. július 19-én tartották az első, nők jogaival foglalkozó konferenciát. Az más kérdés, hogy a magyar nők egyenlősítő törekvései még jó ideig nem találtak fogadókészségre a férfitársadalomban.) Mária főhadnagySok honleány akadt (Bányai Júlia, Pfiffner Paulina, Megyesi Karolina, Viola Anna), kik a harci felhívást szó szerint értelmezték, s férfiruhát öltve a csatamezőn szereztek érdemeket. A leghíresebb nőhonvéd azonban Lebstück Mária volt, ki Károly álnéven hőstettek egész sorát hajtotta végre. A harctéren ismerte meg első férjét, Jónák Józsefet is, két ütközet között házasodtak össze. Még várandósan is harcolt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc elbukott ugyan, jelentősége mégis óriási: a magyar népet a megpróbáltatások nemzetté kovácsolták. A forradalom és szabadságharc sajnos elbukott, győzött viszont a Széchenyi által „napernyősnek” nevezett „revolutio”: ugyan a magyar nők továbbra sem lettek a férfiakkal egyenjogúak, de többé nem lehetett a forradalomban szerzett érdemeiket figyelmen kívül hagyni. A függetlenségért folytatott küzdelemben bebizonyították, hogy az asszonyállatnak is van lelke. barikád.hu