Szabados demokrácia - liberalizmus SZDSZ-módon II.

"Még több liberalizmust!"A kis SZDSZ harsányabb, mint valaha. Kóka János liberális szupersztár, ikerminiszter és hobbihelikopteres „sikertörténete” azonban minden bizonnyal olyan, mint a pünkösdi királyság. Az SZDSZ történelmi mélyponton, 1-2%-on áll – miközben továbbra is igyekszik eluralni a kormányzatot, a gazdasági életet, ráterpeszkedni a médiára, politikai közbeszédre, illetve a hazai kulturális életre. Ez az ellentmondás egyre jobban kiütközik: végérvényesen kibújt a liberális szög a zsákból, és az SZDSZ immár túl messzire ment Kunczéstul, Kókástul, Eörsistül. Liberalizmus régen és ma A történelmi liberalizmus, mint tradicionális európai eszmeáramlat nagy hagyományokkal bír hazánkban. Már a kezdetekkor, az európai felvilágosodás idején gyökeret vert Magyarországon, és – a kor társadalmi elvárásainak köszönhetően – méltó helyre lelt a magyar politikai-gazdasági közgondolkodásban. Akkor, a liberalizmust egyfajta európai mintájú nemzeti gondolatként meghonosítva, a függésben tartott magyar állam liberális alapokra állva indult neki a függetlenné válás útjának. A XIX. század ennek megfelelően végső soron a klasszikus liberalizmus magyarországi sikertörténetét hozta el – egy feudális viszonyok közé szorult, monarchikus országban érve el Európában is egyedülálló politikai eredményeket. Magyarországtól persze soha nem állt messze a nyitottság a modern, új eszmék, a messziről érkezett dolgok befogadására. Közhelynek számít, s igaz is: a magyarok mindig szívesebben barátkoztak, mint háborúztak. Ekképp volt ez a későbbiekben, a XX. század végén is, megannyi igazságtalanság elszenvedése után, a remélt függetlenség és hitt önállóság kezdetekor, a „rendszerváltást” követően. "A szavazatát úgyis megszerezzük...!" Ide kívánkozik egy terminológiai kitérés. Az első szabad választások környéki időket manapság egyre kevésbé jelölik a „rendszerváltás” szóval. Helyette inkább a rendszerváltozás, sőt a „módszerváltás”, „gengszterváltás” kifejezések hallhatók. Ennek oka az egyre szélesebb körű társadalmi-politikai eszmélés, amely az 1989 környéki történésekkel kapcsolatban – pártállástól függetlenül – kimondja: nem volt valódi rendszerváltás. Az azóta eltelt időszak bebizonyította ugyanis, hogy bár konkrétan az 1989-es esztendő váltás volt a jogfelfogást, politikai és gazdasági gyakorlatot tekintve, mégsem eredményezett valódi váltást. Az arra hivatottak nem váltották le az előző rendszer működtetőit, haszonélvezőit és mértékadóit. Sőt, azok ezáltal „törvényesen és tisztességesen” a háttérben megoldották hatalmuk és módszereik átörökítését, aminek eredményeképpen újdonsült demokráciánkban már harmadszor pozícionálják magukat a hatalomban az állampárt örökösei. MajomországRáadásul nem is tagadják meg eredeti politikai felfogásukat. A legutóbbi idők képtelen történései, Gyurcsány „demokratikus” módszerei kísértetiesen emlékeztetnek a kommunista államberendezkedés hazug, felelőtlen és bűnös időszakára. Joggal gondolják tehát egyre többen: nem volt rendszerváltás, és a kommunisták hatvan éves hatalomgyakorlása folytonos, még ha két alkalommal (1990-1994, 1998-2002) kényszerű ellenzékiségben is kényszerült tovább működni. (A több, mint fél évszázada töretlen hatalmú kommunista vezetésben valójában csak egyetlen igazi törés keletkezett: 1956 fantasztikus, világraszóló szabadságélménye.) Hogyan is történhetett meg ez éppen az 1956 hagyományával rendelkező, nagy múltú európai országban? 1990 után a „szabad világ” liberális jogfelfogását követve az új, szabadon választott kormány magától értetődően legelőször a diktatúra intézményeit helyezte hatályon kívül – látványos módon, nagyszerű teljesítményként beállítva egyúttal azt, hogy tette mindezt békés, „vér nélküli” módon. Igen ám, de éppen ezért a diktatórikus szervek kiiktatása után meg is állt a rendszerváltó folyamat. „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – mondta Antall József miniszterelnök. De nem tetszettek, ellenben nemes és nagylelkű módon, a magyar társadalom hallgatólagos beleegyezésével mellőzték a felelősségre vonást, nagyvonalúan elkendőzték az elszámoltatást. Mi több, semmifajta szankciót, vagy diszkriminációt nem foganatosítottak azokkal szemben, akik a sortüzek vezényletétől kezdve a hivatásos besúgáson át az állami szintű, bűnszövetkezetben művelt közfosztogatásig bezárólag minden létező bűnt elkövettek. Ehelyett a rendszerváltó értelmiségi liberalizmus (amely 1990-ben volt a legtámogatottabb) várakozással teli légkörében a feltétel nélküli megbocsátás elve vált uralkodóvá; a régi dolgokat igazából szerette volna mindenki minél hamarabb maga mögött tudni. Mindenki megúszott mindent, mert számonkérés helyett „liberális álláspont” volt. Ez markáns része volt annak a liberalizmusnak, amit annak idején hazai képviselői – és különösképp az SZDSZ – hirdettek. Akkor Magyarországon mindenkit jóérzéssel töltött el ez a történelmi gesztus. Csak kevesen gondolták akkor, hogy ahhoz, hogy valóban továbbléphessünk, előbb mindenképpen számot kell vetni a múlttal. Bírósági eljárásokkal. Tisztességes kártérítésekkel. Valódi rehabilitációkkal. Ám ehelyett a felhőtlen és gyanútlan békevágy uralkodott, mert mindenki azt hitte: így lesz jó és méltó a „rendszerváltás”. Pénz-liberalizmus Júdás-pénz a magyarokértAz SZDSZ-liberalizmus tehát több szinten is irányító, középponti szerepbe került: miután sikerre vitte ideológiai harcát a szocializmus ellen, ugyanezen ideológiára hivatkozva sikerrel védte meg a pártállam bűnöseit is a (történelmi) igazságszolgáltatással szemben. Ám e bűnösök – kvázi politikai amnesztiájukat élvezve – vérszemet kaptak, csöndben, a háttérben állami segédletű üzérkedéssel gyors ütemben iszonyú pénzre, hatalomra, befolyásra tettek szert. Amit régen a párt nyújtott bennfenteseiknek, az most megvásárolható lett számukra, s meg is vásárolták. Négy év alatt senki ne várjon csodát, főleg nem üres államkasszával, és alakuló kommunista háttérhatalommal. Az első szabadon választott kormány bukása már megalakulásakor borítékolható volt. Eljött 1994, s miközben Kádár nevét visszhangozták a lépcsőházak és a kiskocsmák, az SZDSZ elkövette a politikatörténet legalávalóbb, legocsmányabb árulását. Az SZDSZ, álnok módon mindenkit megcsalt, átvágott, és lepaktált a gyűlölt kommunistákkal. Hogy miért? A válasz egyszerű: pénzért. A liberálisok pénzért adták el a magyarokat régi fogvatartóiknak. Sziszegő liberalizmusEz olyan tőrdöfés volt a liberalizmusban jóhiszeműen hitet tévő magyar nemzetnek, amelyet a mai napig sem képes kiheverni. Döbbenetes árulás, megmagyarázhatatlan gaztett. Mert bár a sok pénz sok mindent megmagyaráz, de mégis: Vajon miféle mohóság, kóros kapzsiság és hatalomvágy vezethet egy politikai stábot arra, hogy ekkorát hazudva, éppen azzal álljon össze, aminek ellenében szavazatait, politikai erejét szerezte? Mely politikai vezetők szúrják így, hátulról mellbe az őket követő sok százezer szavazót? Miféle hatalomgyakorlók adnak el ilyen módon egy egész országot és szolgáltatják ki azt más országok kényére-kedvére, hasznára? Milyen politikusok azok, akik gazdasági alapon mérik a törvényeket, amelyekkel emberek életét döntik el? Egyáltalán, milyen ember és milyen állam az, ki pénzen mér sorsot? 1994-től kezdődően folyamatosan, jól látható tendencia gyanánt az SZDSZ gazdasági társasággá, politikai pénzszövetséggé, pozícióhálózattá alakult át. Ez a társaság importálta és hozta működésbe az Egyesült Államok szülte politikai know-how-t, amellyel teljes társadalmak, országos államapparátusok, gazdaságok felügyelhetők – Magyarországon is. S ezzel a know-how-val meglovagolva a régi MSZMP-s kapcsolati tőkét, működtetői óriási vagyonokat kezdtek profitálni. Százmilliárdokat. Bokros-csomagnyi összegeket… Ez, és nem más lebegett a szeme előtt az SZDSZ-es vezérkarnak a döntés meghozatalakor, amellyel a magyar rendszerváltó folyamatot teljes egészében kijátszották, kiüresítették a rendszerváltásba vetett hitet, és végérvényesen megmételyezték az emberek politika iránti bizalmát. ”Szociálliberális” Most már látjuk: nem az eseményekkel sodródtak a liberálisok, hanem nagyon is tudatosan játszották ki egymással a politikai élet figuráit. A mindent megúszni vágyó kommunisták végleg fellélegezhettek akkor, amikor a liberálisok megalkudtak velük. Hamar belátták ők maguk is: minden maradhat akár a régiben is, csak meg kell egyezni az SZDSZ-szel, részt adva nekik a magyar állam tortájából. Mi is történt tehát? Az SZDSZ rendelkezett a tudással, a technikával és a modern ideológiával, az MSZP pedig szabadon, a háttérben megőrizve kapcsolati tőkéjét, tömegtámogatását és generációs hálózatait adta a közös országláshoz. Az 1994 óta alkalmazott hamis toposzt, a baloldal szociális érzékenységét hirdetve az MSZP akkor látványos kontrasztként ígérte meg kormányra kerülése esetére (a kilencvenes évek kilátástalanságával szemben) a jó öreg kádári gulyáskommunizmust, a kényelmes és olcsó vodkaszocializmust, a „boldog nyolcvanasokat, Kádár apánkat”. Működött, és elsöprő sikert hozott a 3,60-as kenyér-blöff. Jöhetett hát a nagy üzlet, szocialisták és liberálisok között. "Vérszagra gyűl az éji vad" - te tetted ezt, liberál! Voltaképp e politikai üzletre, a gazdasági üzemi működésű pártkettősre vezethető minden vissza. Immár több, mint tíz éve a harmadik szabadon választott kormánya Magyarországnak ez a merész, bűnben fogant politikai vállalkozás, amely a kommunistaellenes liberálisokat szocialista szövetségessé, az antidemokratikus kommunistákat pedig szociálliberális demokratákká változtatta. Ez a hazug kettős az, amely időről-időre egy nemzedéknyi vagyont tüntet el kormányzásával. Ez a rablópár az, amely a liberalizmus szentségét hirdetve nemcsak a pénzüket, hanem az igazi szabadságot, a gyarapodás lehetőségét és a jobbítás reményét is elveszi az emberektől. Ez a duó az, amely ész nélkül, képtelen áldozatokkal szalajtotta bele hazánkat egy újabb internacionalizmusba. És ez a formáció az, amely ma már lángoló, végeláthatatlan tiltakozást vált ki: 1956 után 2006-tól megint ég a pesti utca, 1956 után 2006-tól újra százezrek mennek az utcára. Mert ez már mindenkinek több a soknál. Még a türelmükről és elfogadásukról még oly híres magyaroknak is. „Liberális megoldás” "Szociálliberális"A szociálliberálisok liberalizmusa, amely maga is bűnben fogant, egyre nehezebben kommunikálható. (Nem véletlen, hogy újabban nagyítóval sem találnak megfelelő szóvivőt!) Még az antiszemitázással, vagy a szabados tolerancia-kampánnyal is egyre nehezebb eladni az SZDSZ-liberalizmust. Miféle liberalizmus ugyanis az, amely totálisan szembe megy a többségi társadalmi akarattal? Milyen szabadság az, ahol az utcán és az iskolákban féltenünk kell gyermekeinket azoktól a dolgoktól, amelyekért e kormányzó liberalizmus küzd? Milyen szabadelvűség az, amely a többség kárára részesíti előnyben a törvényen és társadalmon kívüli kisebbséget? Hiszen liberális politikai cél a szabad drogfogyasztás, a melegek gyermekvállalása és a mindenfajta intimitás, extrém másság megbotránkoztató, nyilvános propagálása. Liberális politikai cél a hagyományok és a nemzeti közösség felszámolása, elutasítása és kizárása. Liberális politikai cél a szélsőséges piacosítás és az állam gondoskodó funkciójának a kiiktatása. Nemkülönben liberális cél a társadalom pénzügyi függésbe taszítása, s a pénztelenek magára hagyása. Mindehhez a liberális megoldás: eladósítás, megbélyegzés, leépítés, szétzilálás és kiszipolyozás. Szabadság ez, vagy szabadosság? Netán szabados diktatúra? S mi jöhet majd a liberális megoldás után? Csak nem a liberálisok „végső megoldása”…? Nemzetellenes liberalizmus - liberális nemzetköziség Politika nem létezik eszmék nélkül. Különösképp akkor értékelődnek fel az eszmék, ha a hatalom a valós teljesítmények pótlására propagandát használ. A szocialista-liberális eszmeközösség kommunikációja ennek megfelelően egészen torz és szürreális fogalomközösségekkel él, Kádárt szociáldemokratának, Gyurcsány felelős hazafinak, Orbánt fasisztának, a magyarokat pedig antiszemitának sulykolva. A szocialista-liberális holdudvar drága pénzen tartott bér-médiahálózata segítségével könnyedén eluralta a politikai közbeszédet, s képessé vált a "Lenni vagy nem lenni?"magyar társadalom agymosására – hasonlóan hatékonyan, mint a pártállami idők központilag ellenőrzött információ-átadásának idejében. Ennek fényében ne csodálkozzunk azon, hogy a kommunista sajtó profi módon vált szélsőliberálissá: hisz mindkettő gyakorlata ellenségnek, megtévesztendő tömegnek tartja társadalmát, nem pedig felnőtt, autonóm közösségnek. Ez önmagában diktatórikus motívum, s míg a kommunizmus az internacionalizmusból táplálkozott, addig a liberalizmus a globalizmusból merít ehhez a gyakorlathoz. A kommunista internacionalizmus más módon is folytonosságra lelt a mai globalizmusban. Magyarországon a régi-új elit számára kapóra jött a kádári évtizedek kishitű, kis ember – kis ország-tudata. Kapóra jött a külhoni hatalmakkal szemben megszokott feltétlen és kiszolgáló alázat. Kapóra jött az állami szabadrablás szocialista gyakorlata, és kapóra jött az internacionalizmus diktatórikus eszmeiségének szélsőséges nemzetellenessége. Végül, de nem utolsósorban pedig kapóra jött a szocializmus nélkülöző emberének égető vágya a nyugati fogyasztó társadalom bőségére, és kényelmes életvitelére. A régi kommunizmus ilyenformán csak átadta a helyét az új globalizmusnak. Ezt úgy is megfogalmazzák manapság, hogy Moszkva helyett New York, tankok helyett bankok. A másik oldalról nézve a tényeket: azok hajlonganak most New Yorkban, akik azelőtt Moszkvában csókolóztak. Ezt a magyaroktól idegen külpolitikai impotenciát a balliberális szövetkezés azóta is „szakértelemként” hirdeti. Az SZDSZ-kommunikáció folyamatosan torz, kortársnak és haladónak hazudott „szakértelmet és hatékonyságot” kölcsönöz a szocialistáknak, „a nemzetközi, liberális gyakorlatra” hivatkozva. Magyarul: a szociálliberális külpolitika nem más, mint a haza elárulása, hazugság és lopás. De nem pusztán csak hazudnak és lopnak. Súlyosabb bűnökkel is élnek, olyanokkal, amelyek fokmérője a bibliai csapások közt keresendő. A jól hasznosított politika-üzlet egyik alappillére ugyanis a folyamatos és intenzív támadás a társadalom eszmélt tudatú többsége, s annak természetes szervező ereje, a nemzeti közösség ellen. Ennek fő csapásvonalai: Kulturális téren támadják a nemzetfogalmat, tradíciókat és a nemzeti attitűdöt, mint avítt, nem hatékony, kártékony, és veszélyes hagyomány-együttest. A vallásosság kapcsán támadják a keresztény kultúrkört, hitvilágot és erkölcsiséget, mint hamis, elbutító, kizsákmányoló és bigott intézményrendszert. A családok szintjén támadják a társadalom sok ezer éves alapegységeit, a megtartó együttélési formákat és szokásokat, mint az egyént elnyomó, visszatartó, képmutató és maradi életmódokat. A nemzetre irányulóan pedig támadják a közösségi lélek közbizalom- és összetartozás-tudatát, a magyarérzelmű azonosságtudatot, mint értelmetlen és felesleges, tartalmatlan és céltalan (nevetséges) közösségiséget. Liberális áfium A haladás égisze alatt ugyanis nem csupán régi telefonjainkat és ételeinket cseréltetik le, hanem egyre eluralkodóbbá válnak a nemzetközi liberális mintaadásnak köszönhetően a szabados érintkezési szokások, káros és önpusztító viselkedési formák, kriminalizmus, a szexuális és a vallási másságok, a pénzközpontúság, valamint a mindenre kiterjedő, haszonelvű individualizmus. Míg a náci és kommunista berendezkedésekben az állam felülről egy dolgot diktálva irányította társadalmát, addig a mai liberalizmus (neoliberalizmus) a piacosított sokféleség anarchisztikus zűrzavarában irányítja, tereli az embereket erre intézményesült, profitorientált csoportok segítségével. Nincs ez másképp hazánkban sem, ahol napjainkban az SZDSZ és „liberalizmusa” jóvoltából a fent említett egészpályás támadás-sorozatnak az iskolapéldái zajlanak. Magyarországon a liberális maszlag politikai méregkeverői éppen második generációjukban virulnak, hihetetlen gátlástalansággal és példa nélküli politikai arroganciával folytatva hazánk dúlását. Korunk a bűnöző demokraták és politikai uzsorások időszakaként fog bevonulni a történelembe, hogy majd emberöltők után ekképp emlékeznek meg a mai Magyarországról: Volt egyszer egy ország, ahol a liberálisok Horváth Ágneseket húzhattak elő az asztal alól miniszternek, eladni magyarok millióit a külföldi biztosítók kényére-kedvére. Volt egyszer egy ország, ahol Lendvai Ildikók járhattak be a Parlamentbe újra és újra magyarokat lefasisztázni. Volt egyszer egy ország, ahol züllött ábrázatú bérszadisták, Demszky Gáborok verették véresre az utca emberét. Volt egyszer egy ország, ahol Gusztos Péterek biztathatták fiataljainkat kábítószerezésre, lassú öngyilkosságra, anyáinkat magzatelhajtásra, gyermekeinket pornófilmezésre, fiainkat a fiainkra. Volt egyszer egy ország, ahol Kóka Jánosok vállalkozók százezreit minősíthették önkényesen csalónak. Volt egyszer egy ország, ahol az egészségért legfőképp felelős miniszterek betegek tízezreit bélyegezhették naplopó szimulánsnak. Volt egyszer egy ország, ahol Gyurcsány Ferencek, köztörvényes bűnözők lehettek miniszterelnökök. S volt egyszer egy ország, Magyarország, aki mindezek után feleszmélt, és lerázta magáról a pénzsóvárok, csalók, bérhazugok liberális hadát. Temeti már a magyar a liberalizmust. Keresztes Attila (barikad.hu)