A cigánybűnözésről - rasszizmus nélkül

www.ciganybunozes.comFöldünk minden teremtménye születik valahová. És ott - szűkebb és tágabb környezetében - nevelkedik felnőtté. Látásmódját a világ megismeréséhez - miközben életmódmintáival, szokásrendszerével körülveszi - környezete alakítja. Ezek a minták és szokásrendszerek az egyes ember személyiségének szerves részévé, életmódjának meghatározó tényezőjévé válnak. Érthető, hiszen ezt a látás- és cselekvésmódot szülők, testvérek, rokonok, barátok és még szélesebb kultúrközösségeik ültetik el, erősítik meg és perspektiválják saját tagjaikban. Az így kialakított magatartás, amelyet - mint mondják - a gyermek az anyatejjel szívott magába, az egyén- és csoportszocializáció kölcsönösségének eredménye. Kívülről szemlélve az adott csoport szokásrendszereként, látás- és cselekvésmódjaként jelenik meg mint a más csoportokhoz való viszony meghatározója, alakítója.

Sokféle embercsoport van. Ha valamely embercsoportot azonos vagy genealógiailag rokon nyelv és kultúra tart össze, etnikumnak nevezzük. Az etnikum nem szükségszerűen faji elemek által meghatározott csoport. Lehetnek ugyan benne faji vonások (bőrszín, alkat, temperamentum), de ezek a faji vagy ún. rassz elemek a csoport vagy tagjai viselkedéskultúrájával nincsenek genetikus összefüggésben. Ezen túl: egy-egy etnikum sohasem lehet fajtiszta. A faji keveredés az evolúció szempontjából pedig kifejezetten hasznos. Zárjuk ki tehát azt a lehetőséget, hogy egy-egy csoportra, annak tagjaira jellemző magatartás rassz-elemek által, genetikusan meghatározott.

Vannak-e a népcsoportoknak etnikai jellemzőik? Igen, hiszen a népcsoportok nyelve és kultúrája az említett közös hagyományokon nyugvó magatartásminták és beállítódások által fejeződik ki. Ez a kifejeződés pedig sajátságokat, specifikumokat is hordoz, amelyek más népcsoportok (akár nemzetek) szemében még sztereotípiákat is képezhetnek. A magyarokról például más nemzetek azt vélik, hogy szangvinikus, kissé kivagyi, ám jóindulatú, túlzásokba eső nép. Az oroszokról a nagyszívűség, a férfi lustaság, ugyanakkor a béketűrés és az álmodozás hírlik. A németekről a precízség, a munkamánia és a rendszeretet terjedt el. Az angolokról a hidegvér, az elegáns távolságtartás és a hűvös udvariasság jut eszünkbe. A zsidó etnikumról - ugyancsak nem mint fajról, hanem mint népcsoportról - az ügyes üzleti érzék, a távlatos alkalmazkodó képesség marad meg más emberekben, hiszen e népcsoportnak csakis ezek a jellemzők biztosíthatták a történelmi korokon átívelő túlélésük lehetőségeit. A sort még folytathatnánk, ám talán az említettek is éppen elég bizonyítékai annak, hogy az egyes népcsoportoknak bizony lehetnek magatartás-jellemzőik, amelyek lehetnek értékesek vagy elítélendők.

A cigányság - látható rassz-elemekkel, elsősorban barna bőrrel jellemezhető népcsoport - a népvándorlás utolsó hullámaként érkezett Európába. Nekik - szabad terület híján - nem adatott meg a lehetőség az államalapításra. Egyébként Észak-India valamely tájáról származó és a világban szerteszét kóborló etnikumnak tartják őket. Alkatuk, azonos gyökerű nyelvük és kultúrájuk is az indiai népek sajátságait mutatják.

Első csoportjuk a XIV. században érkezett Magyarországra. Zsigmond király - ez az Európa-szerte nagytekintélyű, korareneszánsz magatartású uralkodó - lehet, hogy egy vidám pillanatában, de lehet, hogy Szent István királyunk idegeneket gyámolító szellemében befogadta őket mint Kis-Egyiptom (Délnyugat-Görögország) hercegeinek a kereszténység ellen vétő, ám bűneiért vezeklő népét (gypsik). Ezek a menlevelet kapó ún. romungrók beilleszkedő népcsoportjai lettek a magyar államnak. Magyarország máig hungarikumként becsüli ún. cigányzenészeit. De vándorló iparos rétegeik szolgálataira is igényt tartottak. A nyugati országokba való továbbjutásuk, főként pedig ott maradásuk, a kóborló életmódra épített magatartásmód miatt lehetetlenné vált. (Spanyolország jelentősebb cigánycsoportja valószínűleg észak-afrikai arab cigányokként jutott Európába.) Maradtak tehát, és el is szaporodtak Kelet-Európában, ahol inkább megtűrték ezt a más értékrendek mentén élő etnikumot. Az egyes országok érdekeik szerint kezelték őket, de mindig megkülönböztetve a letelepült európai népcsoportoktól. Felmerül a kérdés: Miért nem asszimilálódtak a cigányok az adott országokban? Erős összetartás, egyben erős félelem jellemezte csoportjaikat. Ennek alapja valószínűleg ősi indiai örökség, ahol a kaszt-rendszer legalsó, pária rétegeként voltak megbélyegezve. Olyannyira, hogy nagy részük el is hagyta ősi földjüket. Az etnikumok történetében valószínűleg a legszerencsétlenebb sorsú népcsoport. Hazájukat elhagyva, kóborló csoporthabitussal próbáltak meg bekéredzkedni a letelepült lakosságú országokba, ám épp a kóbor habitussal együttjáró szokások akadályozták meg asszimilációjukat, de integrációjukat is. Romániában a XIX. század közepéig rabszolgák voltak. Oroszországban egy kóborló szabad és szabados, bohém népcsoportnak tartották, akik között az orosz nemesek dorbézolhattak, és könnyű vigaszra leltek. Magyarországon nem kevésbé szolgálták a könnyelmű élet módozatait a szórakoztató iparban - mutatványosokként, de elsősorban zenészekként.

A török idő után kipusztult magyar területeket benépesítendő nemcsak németeket, szlovákokat, románokat, délszlávokat hoztak be Magyarországra, hanem - a letelepítés szándékával - Romániából cigányokat is. Mária Terézia - számolva az újonnan érkező ún. oláh cigányok makacs ragaszkodásával a vándor életmódhoz, szigorú törvényekkel kényszerítette őket az egyhelyben maradásra, a földművelésre. A cigány elnevezést betiltotta. Helyette az újmagyar vagy az újparaszt elnevezést kellett elfogadniuk. Nem volt szabad cigány nyelven beszélniük. Azoktól, akik nem fogadták el a földműves életmódot, négyéves korban elvették a gyermekeiket, s magyar családoknak adták. Ám ezzel a szigorú módszerrel is csupán mintegy hatvanezer cigányt sikerült letelepíteni. A cigány népcsoportok többsége ugyanis - nemcsak nagyszámú gyermekáldás, hanem a többé-kevésbé folyamatos keletről való beáramlás által is szaporodva - nem volt képes feladni kóborló életmódját.

A cigányság erdőszéli, faluszéli kumpániákban - jórészt a letelepült értékrenden alapuló kötelmeket kikerülve - élte életét. A húsz-harminc családból álló kumpánia élén a mindenkori magyar hatóságok által kinevezett vajda állott, aki egyfelől fenntartatta a kumpánia belső „rendjét”, valamint felelt azért, hogy a hatóság haragját (pl. lopásokkal) magukra ne vonják. Ez az állapot egyszerre volt a magyarok részéről kitaszító és összekacsintó, de ez a „megtűrtség” a cigány csoportoknak is megfelelt. A cigányok álmodoztak ugyan a „parasztok” (=magyarok) „gazdag” életéről, de sem lehetőségük, sem valódi késztetésük nem volt az oda vezető út megragadására. Ismét felmerül a kérdés: Miért nem folytatták a cigányság letelepítését a XIX. századtól egyre civilizálódó, a földterületek, a települések és az emberek nyilvántartását megvalósító Magyarországon? Mert az ország letelepült népe is egyre szaporodott, s a megélhetést nyújtó földterület - a feudális viszonyok miatt - a többségi társadalom számára is kevésnek bizonyult. Elfogadták tehát a cigányságot mint alkalmi és idénymunkákra igénybe vehető kóbor népcsoportot.

A civilizálódó Magyarország azonban a XIX. századtól szigorúbban üldözte a tulajdon elleni cselekményeket. Elindult a betyárvilág felszámolása, a lopások, rablások, a rablógyilkosságok módszeres üldözése. S a magyar hatóságok gyakran jutottak el a cigánytáborokig. Nem is alaptalanul. A cigánymegélhetésre a hagyományt képező segédipar (teknővájás, kosárfonás, vályogvetés) nem volt elegendő, s mindegyikük számára nem is volt vonzó. A szegénységből való kitörésük módját sokkal inkább a rabló cselekményekben keresték, a felelősség alól való kibújást a továbbállás lehetőségében, a bűncselekményekért való felmentést pedig ősi magatartásuk szellemének megidézésében: „A többségi népcsoportot, amely a cigányságot kitaszította magából - így az ősi üzenet -, anyagilag megrövidíteni nem bűn, sőt csoportmegtartó eszköz. A magyaroktól elvenni anyagi javakat tehát, nemcsak hogy nem baj, hanem jogos cselekmény, és mert ők, a gazdagok a cigányokat kitaszítottként kezelik.

Magyarországon azonban a térség a bűncselekmények utáni továbbállásra egyre szűkült, s a letelepült többség értékrendje a vagyon elleni cselekményeket mind szigorúbban üldözte. A cigányság védekező mechanizmusa tetten érhető településközi viselkedéskultúrájában. Magatartása egyfelől a magyar lakosság iránt behízelgő, sajnáltató, kéregető, másfelől a vagyonőrzés gyenge pontjait kifigyelő, rablásaikat pedig kollektívan fedező utat követett. Két értékrend állott egymással szemben egyre masszívabban, s mindkettő igazságosnak tartotta a sajátját. A cigányság a kóbor életmód megtartásával akarta megteremteni emberibb életét olyan többségi embercsoport környezetében, amely biztonságra törekedett, rendszeres munkához és felelősségvállaláshoz szokott az ember és a táj állandóságában.

A cigány kumpániák belső törvényei törzsi tekintélyelvű törvények, ám a szükséglet szerinti osztozkodás törvényei is voltak. A többségi magyarok közé alkalmi munkára és kéregetni jártak ugyan, de ha mód nyílt rá, csentek, loptak, kifigyeltek, cigánykodtak. A magyar hatóságok szigorúan és durván bántak a cigányokkal, sokszor akkor is, ha azok ártatlannak bizonyultak, a magyar lakosság bizalmatlansága pedig nőttön nőtt a cigányokkal szemben; s a cigány elnevezéshez nyelvben is kifejezett sztereotípiákat teremtett: cigányélet (=rendetlen, rossz életmód), cigánykodik (=hamisan hízeleg, becsap), cigányútra szalad az étel/ital (=rossz helyre, a légcsőbe kerül), „nem szokta cigány a szántást” (=nem szokott a kitartó, nehéz munkához).

Ez a két értékrend - a letelepülteké és a kóborló-bűnözőké - ugyanakkor továbbra is jól megfért egymás mellett, sőt állandósulni látszott. A magyar parasztok zúgolódtak ugyan, ha a cigányok megdézsmálták krumpliföldjeiket, zöldséges és gyümölcsös kertjeiket, de ha úgy hozta a helyzet, ők is eladták nekik jó pénzért beteg tyúkjaikat. A településközi kumpániák egyébként az adott település állandó cigányai lettek, akik faluvégeken, cigánysorokon laktak. Rendszerint kezdetleges viskókban, hevenyészett putrikban. Ez az állapot nyomorúságos volt ugyan, de a cigányszabadságot és a falu fedezte csoportmegmaradást egyszerre biztosította. A falu eseti munkát, kéregetési alkalmakat biztosított, a cigányszabadság távolabbi települések elleni bűncselekmények lehetőségét tartalmazta. A falusi magyar ember azért is megtűrte a cigányokat, mert az olcsó alkalmi munkaerő-lehetőségen túl jó volt tudnia, hogy létezik egy nála is alárendeltebb népcsoport, akik őket is meguralják, asszonyságozzák, és akiket még egy magyar paraszt is letegezhet, akiket kutyái megugathatnak.

A cigányság egy-egy vékony rétege folyamatosan elhagyta a cigány életmódot, s lassan, ha mód nyílt rá, integrálódott, majd asszimilálódott a magyarságba. Az efféle befogadások mindig bizonyos egymásra utaltság következményei voltak: a falunak cigány kanászra, a cigány gyerekeknek magyar keresztszülőkre, a cigány fiúktól teherbe esett magyar lánynak férjre, gyermekének vér szerinti apára volt szüksége… És a következő generációkat már magyarokként tartották számon.

A cigányok ügyesen vásározó-kereskedő rétege az ún. lovári (lókereskedő) cigányok viszont - megőrizve cigányságukat - meg is tudott gazdagodni, s a XX. század második felére majd ez a - bizonyos értelemben kivagyiskodó - réteg lesz a cigányságnak klánszerű csoportkapcsolatokban hangadó képviselője.

Vitathatatlan azonban a cigányok kiemelkedő művészeti tehetsége: a zene, a tánc és egyéb színpadi produkciók iránti érzéke. Ezen az alapon alakult ki a városi muzsikus cigányok rétege a legrégebbi magyar cigányok, az ún. romungrók népcsoportjából, míg a falusi cigányzenészek a falvak oláh cigányaiból is. A városi ún. úri cigányok nemcsak hogy magyar anyanyelvűek voltak, s a kóbor életmódot a magyarsággal közösen vetették meg, hanem az ő érdemük a magyar nóta műfajának megteremtése is. Híres cigányzenészek voltak Bihari János és Dankó Pista, a magyar nóta kiemelkedő és virtuóz művészei. Egyébként a keleti elemek, a romantikus külső, a barna bőr, a fekete haj, a tüzes tekintet, a túlfűtött temperamentum, a színes öltözködés - megfogta a kelet-európai, köztük a magyar nemesi és értelmiségi rétegeket. Ez az attitűd sajátos elvágyódást testesített meg a XIX. század második felének vadkapitalizmusával szemben. Jelképezte a természethez való visszafordulást - a cigányság természeti népként volt ehhez az érzülethez kapcsolható -, s a keleti egzotikum emberibb voltát. Sírva vigadásával ugyanakkor egy letűnőben levő korszak utáni nosztalgiát tükrözött.

A magyarországi cigányromantika fellendülésének következménye Liszt Ferenc híres zeneszerzőnk francia nyelven megjelentetett könyve a magyarországi cigányokról és zenéjükről „Des Bohemiens et de leur musique en Hongrois” címmel (1859). Liszt Ferenc a magyar cigányzenét a nagyvilág előtt magyar népzeneként aposztrofálta. (A cigányzene valójában a magyar műdalokhoz kapcsolódott magyar nóta, ahol a „cikornya” hatott!) Liszt tévedésének következményeként a nagyvilág a magyar és cigány etnikumot gyakran azonosnak véli. A magyarországi cigányromantika fokozódását jelentette József főherceg „Czigány nyelvtan”-ának megjelentetése (1888), majd egy társadalmi-politikai gyakorlati lépés: újabb cigány népcsoportok befogadása Romániából. Ezek az ún. beás cigányok a XIX. század végén a Dunántúl déli és délnyugati részén telepedtek meg, beás nyelven, azaz egy óromán nyelvjárásban beszéltek. Életmódjukban a beások ugyancsak a bűnözést választották, s a társadalom alatti/kívüli cigány népcsoportok - egy hozzájuk képest is elmaradottabb népcsoporttal megterhelve - létszámban és gond okozásban jelentősen megszaporodtak. A kumpániákon belül a cigányok összetartottak ugyan, de etnikai alrétegeik - főként az oláh cigányok és a beások - egymással is gyűlölködők lettek.

A XX. századi magyar tragédiák - a világháborúk, a trianoni területvesztés, a holokauszt, majd a kommunizmus - különböző, de más-más hátrányt jelentettek a cigányságnak. A háborúk és a határmozgató felfordulások, konfliktusok elvadult, erdők mélyére menekülő, rabló cigányhordákat teremtettek; a holokauszt cigánytömeg-halált; a kommunizmus pedig hamis illúziókat hozott életükbe. A második világháború népi demokratikus korszakában kimaradtak a földosztásból. Majd a téeszesítés és a városi iparosítás munkára fogta volna őket, de a közben eltelt idő ismét a hajdani „településközi” helyzetet kínálta nekik, elszalasztotta a háború utáni történelmi lehetőséget kultúraváltásukhoz, beilleszkedésükhöz. Maradt a politikai félmegoldás: betelepítésük a falvak kiürült házaiba és a városi bérlakásokba. A kultúraváltás szociálpszichológiai lehetőségeinek kihasználása nélkül. Nem csoda, ha ez a folyamat rövid idő múlva dugába dőlt. Többségük sem falun, a téeszben, sem városon, az iparban nem volt képes a rendszeres munkára, de nem volt képes lakókörnyezetének rendben tartására, gondozására sem. Jól tükrözte ezt a cigánylakta falusi parasztházak és városi bérlakások lepusztítása is. Természetesen mindig voltak szándékváltó feltörekvő és kultúraváltó cigányok is. Többségük azonban a hangos, a konszolidált életmódhoz alkalmazkodni nem is akaró, szertelen viselkedésével kirívó, a magyarságban félelmet keltő, ugyanakkor a magyarok által elutasított cigány életmódot folytatott, most már a településeken belül is. Rendszeres munkavégzés híján megélhetésüket jobb esetben továbbra is alkalmi idénymunkával, pl. gyógynövény-gyűjtéssel, csigázással próbálták megteremteni. De rendszerré váltak a településektől való szociális segélyek követelései, mellette a lopások, rablások. Városokba áramló csoportjaik pedig gagyizással, zsebeléssel, prostitúcióval szerezték meg kisebb-nagyobb jövedelmeiket. A XX. század modernebb magyarországi színterein kétségtelenül növekvő cigánybűnözés miatt az ellentét a két népcsoport - a többségi magyarság és a kisebbségi cigány etnikum között - élesedett.

És a cigánybűnözés - a politikai rezsimtől ideológiai támogatást kapva - csak tovább fokozódott. A kommunista ideológia a cigány másságot faji kérdésként kezelte, s a cigány életmódot elítélő többségi magyar nemzetet fasisztának és rasszistának bélyegezte. Ezzel nemcsak felmentette a cigányság bűnözői rétegét a felelősség alól, hanem „lovat” is adott alája. Ezzel az ideológiával kísérelte meg az alakuló cigány értelmiség „megetetését”, s valódi segítség helyett indirekt módon a „bűnös és elnyomó” többség elleni előítéletes küzdelmekre hergelt. Ennek eredményeképpen a magyarok - a kérdés politikai töltete miatt - kevéssé mertek fellépni a cigánybűnözés ellen. Ez a félelem még a bűnözés ellen kötelezően eljáró rendőrségre is átragadt.

De hát rasszista-e a magyar nemzet? Fajgyűlölő volna egy kevert fajú, ún. kulturális etnikum? Ki fogadta be a kunokat, a jászokat, a hajdúkat, a cigányokat, a XIX. században pedig közel egymillió galíciai zsidóságot, ha nem a magyarok?

Lehet-e a cigánybűnözést rasszista alapon kezelni? Előítéletek valóban keletkeztek a magyarságban a cigányság ellen. Emiatt valóban szenvednek a külsődleges cigány jegyeket viselő nem bűnöző cigányok is. De ezek az előítéletek nem faji, hanem magatartás sztereotípiákon alapulnak, s az esetek többségében nem is előítéletek, hanem tapasztalatok. Az előítéletek megszüntetésének egyébként egyetlen módja: a cigány életmód európai életmódra váltása. Rasszista mutogatás nélkül. Senki ne gondolja, hogy a cigányságot modern korunkban efféle manipulatív helyzetben sokáig lehet tartani. Vannak már értelmes szellemi vezetői is a cigányságnak, akik nem óhajtanak - a borzalmas múlt bármely törzsi üzenete ellenére - a „bűnben” osztozni. Mert méltatlan.

Az ún. rendszerváltás a széles cigány rétegeket még kilátástalanabb helyzetbe sodorta. Őket is elbocsátották munkahelyükről, s tömegeik csúsztak vissza a reménytelen szegénységbe, s tagjaikat - az előítéletek és a rossz tapasztalatok miatt - kevéssé foglalkoztatják. A munkanélküliség, az elnyomorodás hat-nyolcszázezres létszámukra vetítve - vékony kereskedő, zenész és értelmiségi rétegeiket kivéve - szinte teljes. Megélhetésüket a szociális segély, a sokgyermekeseknek járó családi pótlék és az egyre agresszívabb bűnözés biztosítja.

A cigánybűnözés agresszívebbé válásában nagy a felelősségük a liberális hangadóknak, akik a valóságos beillesztő munkahelyteremtő és kultúraváltó-felzárkóztató megoldások helyett a cigánysorson való változtatást a többségi magyarság ellen irányuló polgárjogi kérdésként vetik fel. Ezzel tovább táplálják csoportkohéziójuk ősi üzenetét, a befogadó, de életmódja miatt el nem fogadó többségi népcsoport elleni etnikai gyűlöletet. A cigányságot - néhány megtévesztett vagy haszonelvű vezetőjével összekacsintva - épp ezek a liberális hangadók nevezték megélhetési bűnözőknek. Ezáltal a cigánybűnözést a polgárjogi eszmék fedezte cselekedetek sorába emelték.

A cigány tömegekben - a magyar társadalom legalján, sokszor önmagukat is gettóba zárva - masszív magyargyűlölet kezd lábra kapni. Gondoljunk a zámolyi vagy az olaszliszkai cigányok kollektív magyargyilkosságára. S a politika válasza még mindig nem a valósággal való szembenézés és a valódi megoldások keresése, hanem a társadalompszichológiai magyarázattal való felmentés. Eszerint: a magyarok tehetnek arról, ha a cigányok kollektív gyilkolászásba kezdenek, elvégre miért nem biztosítják megélhetésüket a szociális rászorultság alapján? De mi a helyzet akkor, ha erre Magyarország anyagilag nem képes - kérdezi az európai civilizáció -, fogadja el a cigánybűnözést?

A dolgok helyretételében meghatározó szerepe lehet a növekvő cigány értelmiségnek. Társadalombékítő és realitásteremtő szerepe lehet Choli Daróczi József közírónak, Bari Károly költőnek, Rostás Farkas György és Farkas (Vésó) Zoltán fordítónak, Daróczi Ágnes szociológusnak, Jónás Tamás írónak stb., akik nyelvük, kultúrájuk kodifikálásával népcsoportjuk szellemi felemelésén fáradoznak. De nagy a felelősségük a cigány politikusoknak is, akik etnobiznisz és politikai ügyeskedések helyett - tisztelet a kivételnek - jobb lenne, ha népcsoportjuk igazi gondjainak őszinte feltárása között a cigánybűnözés tehertételének megoldásán is törnék fejüket. Ha a XXI. században egy fiatal cigányfiú azt a kijelentést teszi, hogy „inkább megszegem a »parasztok« törvényét, mintsem apámnak vagy testvéreimnek ellentmondjak, ha lopni kell”, akkor van még teendő a cigányság kultúraváltásában. Nem a cigány nevet kell elhagyni, amihez annyi szégyen tapad, hanem tisztára kell mosni azzal, hogy a mögötte felgyülemlett problémákat - azokkal szembenézve kell megoldani. Talán szebben hangzana, ha a nemzetközi ajánlások ellenére maradna a cigány szó a roma helyett, hiszen e fogalomhoz: „cigány” büszkeségre okot adó cselekedetek is köthetők. S a büszke cigány büszkén mondhatná cigány nyelven, hogy Rom som - Ember vagyok. És az lenne a legjobb, ha már nem kellene beszélnünk cigánybűnözésről. De addig Bari Károly sorai is igazak maradnak:
„Ponyvás szekereken kóborlunk
berozsdásodott, csikorgó tengelyű égtájak között”
(Bari Károly: Vándorcigányok)

Jónás Levente