Érzések és gondolatok a Jobbik kampánynyitó rendezvénye kapcsán

2010. január 16. emlékezetes dátum marad azon szerencsések számára, akik ott lehettek ezen a lélekemelő eseményen. És egy egész életre szóló emlék azoknak, akik a Szent Koronára esküt tevő jobbikos képviselőjelöltként élhették át ezt.

E sorok írója az utóbbi csoportba tartozik, így nyugodtan lehet elfogultsággal vádolni. A vád igaz.

Kérem azokat, akik olvassák soraimat, hogy nézzék meg a jobbik.hu-n vagy a barikad.hu-n az esküről készült felvételt, és tegyék is el maguknak az eskü szövegét. Számon kell majd kérni az Országgyűlésbe jutott képviselőkön! Kérem, hogy olvassák el a beszédek szövegét is, mert az úgynevezett fősodratú média „biztosan véletlenül” teljesen elfelejtett tájékoztatni róla.

Az általuk oly sokszor velünk kapcsolatban használt kifejezéssel élve: szélsőségesen kirekesztő módon bántak velünk: teljességgel hallgattak

a Jobbik kampánynyitójáról. Mondhatnánk, hogy már megszoktuk, de ezt nem lehet és nem is szabad megszokni, ez ellen tiltakoznunk kell! A közszolgálati (milyen szép ez a szó!) Magyar Rádió Kossuth Adójának kora esti hírei közt szerepelt brazil börtönlázadás, Szibériában lezuhant orosz vadászrepülő, de az ország valószínűleg második közéleti csapatának ünnepélyes eskütételéről egy szó sem hangzott el. (A szabad, kiegyensúlyozott és sokoldalú tájékoztatás nagyobb dicsőségére.)

Mint már annyiszor, most is tetten értük a kézi vezérléssel működő sajtót: azt hiszik, amiről ők nem beszélnek, az nincs is. De mekkorát fognak hamarosan csalódni!

Kérem, hogy olvassák el a Jobbik „Radikális változás” című programját is, és szintén raktározzák el számítógépük dokumentumai közé.

Reméljük, hogy sokszor elő kell majd venni a jövőben – a végrehajtás és aztán a számonkérés során.

Az ünnepélyes kampánynyitó alatt és utána is azt éreztem, mint az elmúlt 6 év minden jobbikos rendezvénye után: „Jó helyen vagyok!”

Egy olyan közösség tagja vagyok, melynek még van hite, van reménye és van szeretete.

Hite abban, hogy addig nem veszett el minden, amíg vagyunk néhányan, akik csak azért sem adjuk föl! Győri jelmondatunk: „Ha küzdesz, veszíthetsz, ha nem küzdesz, veszítettél.” És egy másik: „Csak annyi kell a gonosz győzelméhez, hogy a rendes emberek tétlenek maradjanak.”

Van hite, mint történelmünk során olyan sok generációnak: a tatárok, törökök ellen harcoló magyar katonáknak, a labancok ellen fölkelő kurucoknak, a Habsburgok és az orosz cári seregek, majd a szovjet tankok ellen kiálló szabadságharcosoknak: hogy nem hiábavaló a harc. Hogy csak a saját lelkiismeretünk miatt is vállalnunk kell.

Most rajtunk a sor.
Ha kishitűek leszünk, ha kifogásokat keresve és találva tétlenek maradunk, akkor nagyon rövid időn belül (hónapok, 1-2 év) vége lehet annak az országnak, amit ma még Magyarországnak ismerünk. Gyarmati sorba süllyeszthetnek bennünket az országunkat fölvásárolni szándékozók és az őket kiszolgáló hazaárulók. Vona Gábor szavaival: „…akik Magyarországra nem a hazájukként, és a magyarságra pedig nem nemzetükként tekintenek.”

Azoknak, akik azért nem állnak közénk, mert dolgozni kell, pénzt kell keresni, stb. azt üzenem, hogy ha nem lesz országunk, nem lesz önálló hazánk, akkor nem marad semmink, csak a rabszolgasorsunk és a marcangoló önvád, hogy nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt akkor, amikor még lehetett. Most még talán nem késő. Talpra magyar!

Jó helyen vagyok a Jobbikban, mert van reményünk: abban, hogy nem hiába küszködünk. Hogy egyre több józan, értelmes honfitársunk döbben rá arra, hogy nincs más választásunk, csak a Jobbik, és nincs más esélyünk, csak az azonnali határozott cselekvés. Hiszen az elmúlt 20 évben a Parlamentben csücsülő politikus garnitúra mostanra teljesen hiteltelenné vált: az egyik oldal tudatosan rombolta, pusztította országunk értékeit, hogy aztán olcsón saját- és idegen megbízói zsebekbe „privatizálhassa” azt, a másik pedig a parlamenti székekből nézte végig ezt a folyamatot. Nem, vagy nem elég határozottan állt ellen, a legfontosabb döntéseknél rendre együtt szavazott a hazaárulókkal, tagjai gazdaságilag összefonódtak azok képviselőivel. És amikor föl volt adva a magas labda, amikor átvehették volna a hatalmat, akkor egyértelműen kiderült, hogy nem is akarják! Akkor mit akarnak? Mindig csak az ellenségeink, a gyarmatosítóink elvárásainak, utasításainak túlbuzgó szolgaként megfelelni?

És végül jó helyen vagyok a Jobbikban, mert itt van szeretet.

Nem félünk kimondani, hogy mi szeretjük a hazánkat, szeretjük magyar nemzetünket, különleges, egyedi magyar nyelvünket. Lehet, hogy az idegen szép, de nekünk a hazai, a miénk, az idevalósi még szebb.

Lehet, hogy máshol könnyebb az élet, kékebb az ég, nagyobb a gazdagság, de az másoké. Idegen. Nekünk ez adatott, mi ide tartozunk, ez a miénk. Még egy kicsit a miénk.

De ha önfeladó módon, gyáván, a hőkölés népeként hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk, akkor magunkra vessünk.

Még egyszer mondom: „Talpra magyar! Hí a haza! Itt az idő: most, vagy soha. Rabok legyünk, vagy szabadok: ez a kérdés, válasszatok!”

2010. január 19.

Dr. Nagy Gergely
a győri Jobbik alelnöke,
a Jobbik képviselőjelöltje

barikád.hu