Rendszerváltás vagy amit akartok

Még visszajövünk...!Sokáig beszéltünk arról, hogy majd egyszer eljön egy pont, amint túl már nem lesz lefelé. Ez a pont már ugyan többször eljött, mégis mindig sikerült nagyságrendekkel lejjebb süllyedni. Hogy bebizonyítsam, hogy ezt nem pusztán lapos retorikai felütésnek szántam, egy egyszerű és időszerű összehasonlítás kívánkozik ide. Vizsgáljuk meg, hogy 1990-től 2007-es, gyurcsányos napjainkig mit sikerült összehoznunk. Milyen eredményeket mutathat fel a Magyar Köztársaság? Mennyivel nyújt többet a magyar állam a benne élők számára? Könnyebb-e a boldogulás, mint tizenhét évvel ezelőtt? Jobb-e ma itt élni? A rendszerváltás szerintem az utókornak az ezredfordulós magyar történelem egy sokat vitatott pontja lesz. Az, hogy a rendszerváltás bekövetkezett, talán éppen a marxista „történelmi szükségszerűség” fogalommal jellemezhető a legjobban. Szükséges volt ugyanis az eljövetele, és nemcsak Magyarországon, mert a moszkvai piramisjáték mindenütt végképp tarthatatlanná vált. Kifelé is, belülről is. Ez legközvetlenebbül a gazdasági-pénzügyi csődök mentén látszott, amelyeknek a mértéke már olyan volt, hogy azok nyomán megállíthatatlannak bizonyult a kommunista államokban a változás társadalmi igényének eszkalálódása. Lengyelországban például több éves masszív nemzeti ellenállás bontakozott ki, szakszervezeti mozgalomként juttatván győzelemre a szabadság ügyét, Romániában forradalom tört ki és népítélet végzett a diktátorral és feleségével, Magyarországon pedig „kerekasztal tárgyalások” keretében zajlott a rendszerváltás. MDF 1989A rendszerváltás hazánkban alakilag zökkenőmentesen ment végbe. Lett minden egy csapásra: útlevél, mindenfajta párt, újság, sportcipő. Éppen csak módosították egy kicsit az Alkotmányt, gondosan átcímerezték, átnevezték a középületeket, átszámozták a törvényeket, s egy egész csomó szocialista kifejezést hatályon kívül helyeztek, élükön az „elvtárs”-sal. Rehabilitálták és újratemették Nagy Imrét – kívánságának megfelelően nem azok, akik elítélték. Több évtizede visszafojtott sóhajok szakadtak fel a mellekből, helyreállítódni látszott hazánk megszállt országként kisiklott sorsa. Első intézkedésként eltörölték a halálbüntetést – tulajdonképpen abban a pillanatban, amikor már nem a diktatúra jogi köpenybe bújtatott gyilkossága, hanem a törvényes és demokratikus rend legsúlyosabb, elrettentő szankciója lehetett volna. De a diktatúra alól felszabaduló államrendben nem volt helye a halálbüntetésnek: születőben volt a magyar liberális demokrácia. Akkor, valamiért fel sem merült a felelősségre vonás, elszámoltatás és jogorvoslás a demokratizálódás kapcsán, és nyilván nem véletlenül. Volt egy hallgatólagos megegyezés arról, hogy a gyors és békés váltás érdekében az említett dolgok elmaradnak, és az MSZMP „megúszhatja”. Hogy miért? Igazából mintha senki sem akarta volna: a hangulat akkor nem forradalmi volt. Nem hasonlított 1956-hoz. Inkább hasonlított egy ismerős május elsejéhez, zászlós, éljenzős „szabad” felvonuláshoz. Az emberek nem kívántak vért, a múltat le akarták zárni. És jobban esett nemesnek lenni bűnöseinkkel szemben és fátylat borítva a múltra, a végre megszerzett szabadsággal gyűlölet és bosszú helyett derűsen, reményekkel teli vágva neki jövőnknek. És ez – legyünk őszinték – akkor és ott rendjén is volt így. A történelmi pátoszt mellőzve, azonban nyilvánvaló volt a gyakorlatiasabb ok: jobb volt jóban maradni az „elvtársakkal”, akik egyvalamihez mégis csak jól értettek: Magyarország működtetéséhez. Az újdonsült, rendszerváltó politikai pártoknak és táboraiknak (az SZDSZ-t kivéve!) fogalmuk sem volt arról, hogy kell egy országot vezetni, vagy akár csak a szemét elszállítását biztosítani. Elkélt az elvtársi segítség, a minisztériumi háttérintézményeknél, tanácsokból lett önkormányzatoknál, persze csak a háttérben… Közben az MSZMP is „demokratizálódott”, a még Kun Béláék alapította magyar kommunista kaszt pártja nevet változtatott (nem először), így az MSZMP-ből 1990-ben MSZP lett. A kommunisták is rendszert váltottak. Leváltották embereiket, lecserélték a táblákat, de azért a székház, mondjuk nyugodtan maradhatott… Gondolj apádra...Egy szó, mint száz, ennél faramucibb, pacifistább és jámborabb hatalomváltást még nem hordott a hátán a föld… Ekkor mondta Hofi Géza: „Te érted ezt? A párt nevéből csak a „munkás”, az ország nevéből csak a „nép” maradt ki…” A külföldi szálak mindig is az SZDSZ kezében futottak össze. Ezeken a „szálakon” egyszerűen pénzt és tudást kell érteni. És ezek magyar befektetését. Erre a kettőre volt elsősorban a rendszerváltástól fogva szüksége hazánknak: megtudni és megtanulni az új világ játékszabályait, és pénzt szerezni – legalább az induláshoz. S ezt az SZDSZ visszatartotta, mert mégsem került kormányra, ahogy tervezte. Kivárt, hogy „szakértőként”, a régi kommunisták visszatérésekor jusson a hatalomhoz. A rendszerváltás utáni, legégetőbb, hogyan tovább? –kérdésre viszont elégtelen volt még a legnagyszerűbb és legnemesebb hazafiúi akarat is a professzionalizálódás, telekommunikációs- és marketingforradalom globális időszakában. Így az Antall-Boross-kormány csúfos bukásra ítéltetett. S velük egyúttal a nemzeti attitűd is nevetségessé vált, amely zavaros, indulatokkal és túlzásokkal teli képviselése, minimum visszás hatást szült a frissen dekommunizálódott társadalomban. Abban a négy évben a teljes történelmi jobboldali paletta tönkrement és ellehetetlenült. Épp úgy, ellenzékből zúzták szét a történelmi pártokat, mint a negyvenes évek végén. Kísérteties… Mégis, itt és most ki kell mondanunk, Antall Józsefet csak halála menthette meg attól, hogy teljes történelmi felelősséget viseljen azért a csapdahelyzetért, ami az első szabadon választott magyar kormány működése nyomán kialakult. A jobboldal 1994-es, történelmi bukása után a magyar kommunisták kasztja az új rendszerbe olyan erősen robbant vissza, mintha csak a régi szép Hazafias Népfront listák idejében lettünk volna. Mert „Kádár népe”, amely jobb szereti, ha csak a következő elalvásig kell tervezni visszasírta a jó puha diktatúrát, a meleg sör koronázta napokat. Visszasírta a diktatúra csalfa „biztonságát”, ahol minden egyértelmű és mindent megmagyaráznak helyettünk és nekünk. Azt a pártállami létet, amelynek mértéke nem a szabadság, hanem a szolgaiság. Nem véletlenül vált szállóigévé azokban a hónapokban a 3,60-as kenyér, jóllehet az MSZP hálájából csak másnap telt egy ingyen felesre a helyi talponállókban a „képviselő úr” egészségére. Persze ez is csak később derült ki, ahogy az is, hogy hiába lettek régi kommunistákból új szocialistákká, módszereik, szemléletük és felfogásuk mit sem változott. Milyen rendszerváltás az olyan, ahol a leváltottak választások útján nyerik vissza magukat a hatalomba? Olyan, ami el lett kúrva. Nem kicsit, nagyon. Na és a szabadság, amit annyira vártunk? Itt valóban érezhető volt a váltás áldásossága, s rögtön utána eszmélés gyanánt a kapitalizmus alaptörvénye: szabadságod épp akkora, amekkorát meg tudsz vásárolni. A rendszerváltás nyomán valóban több mindent szabad…, de mit érünk vele, ha úgysincs miből? A rendszerváltással tehát pusztán és egyedül csak a forma változott, a tartalom nem. És pont a lényegi célok sikkadtak el. A gazdasági-pénzügyi problémák nemhogy nem oldódtak meg, de lassan generációs idejű adósságcsapdában vergődünk, egyre növekvő, kifizethetetlen terhekkel. A társadalom nagyobbik része mára elvesztette az állami gondoskodás nyújtotta segítséget, az állam és a politika szinte teljes egészében kivonult a szociális területről – soha nem látott tömegek szegényednek el. Az embereknek nem lett jobb, tizenhét év demokratikus fejlődés után bizonytalanabb és nehezebb a boldogulás, mint 1990-ben. A rendszerváltás korában megújuló társadalmi alrendszerek (gazdaság, társadalom, jog, kultúra) közül mindegyik kaotikus jegyeket mutat. Általános érvényű a bizalomvesztés és a kilátástalanság érzete. Mindenhol fájó az anyagi és szellemi tőke hiánya, elvesztése. Az ország kinyitása pedig az ország kiszolgáltatottságát és nem hazánk felzárkózását eredményezte. A fentiekből talán csak egy tanulság érdemes arra, hogy itt levonjuk: a rendszerváltás nem az volt, aminek mi gondoltuk, vagy aktorai vélik. Nem a nép váltott rendszert, nem a szuverén magyar nemzet váltott rendszert. Hanem a régi rendszer váltott rendszert, a szovjet szocialista rendszert a nyugati kapitalista rendszerre. 1990-ben nem a mi rendszerváltásunk történt meg, bármennyire is hízelgő lenne azt gondolni, hogy csak úgy, egy csapásra meg lehetett szabadulni az uralkodáshoz szokott és arra szakosodott magyar kommunista kaszttól. Hogy mégis mi történt helyette? Rendszerváltás, vagy amit akartok. Keresztes Attila (barikad.hu)