A képzőművészek megélhetési gondokkal küszködnek

Az elmúlt másfél évben rájár a rúd a képzőművészetből élő emberekre. Sorra váltanak profilt, vagy zárnak be a kortárs képzőművészeti termékeket kínáló galériák. vagy A válság miatt szűkül a vásárlóréteg. Ez réteg a krízis előtt is igen szűk volt, hiszen igen vékony az a magyar műértő réteg, amely igényes kortárs alkotásokat keres, és fizetőképes keresletet is jelent.

A fizetőképes érdeklődő nem érti a kortársat, vagy a kortárs magasművészet iránt nem is alakult ki benne fogékonyság. Talán azért, mert az oktatásból már régen száműzték az igényes kortárs alkotások megértését segítő tantárgyi elemeket, vagy azért, mert az elhivatott, szakértő művészpedagógusok nem voltak a művészeti értéket kizáró pártosság és a műértékkel ellenkező közérthetőség apostolai.

Az átlagember inkább a „TECSO-giccseket” veszi. Negédes tájakat aranyfüsttel, vagy legelő lovakat komplementerben úszó hortobágyi táj előtt.

Aki most is megteheti, a kevés „jó szemű” műértő közül, hogy valódi értékkel bíró alkotásokat vegyen, inkább klasszikusokba fektet. Ők ezt általában befektetésnek tekintik. (A magyar vásárlók, gyűjtők már régebben elmaradtak.) A klasszikusok árai biztosan tartják magukat, így, a kortárs alkotásokkal szemben, rizikómentesek. Azok a vásárlók, akik eddig vásároltak, többnyire olyan, Nyugat-Európából érkező befektetők voltak, akik pénzsokszorozás reményében vásároltak, hiszen a magyar alkotók művei igen olcsók más országok képzőművészeinek munkáihoz képest. Így sok esetben több ezerszeres haszon várható rövid időn belül, esetleg egy alkotó halála, vagy stílusváltása, sikeressé válása után. A magyar művészek az alacsony piaci árak miatt nálunk eddig is éppen csak vegetáltak.

A pályázatok, a Művészeti Alap, illetve a Képzőművészeti Lektorátus pénzelosztási rendje pedig óvatosan szólva is belterjes, ráadásul sok esetben a régi rend lektorai, cenzorai, vagy azoknak rokonai a pénzelosztó rendszer döntéshozói. Ha értenek is hozzá, esztétikai értékítéletük jó esetben is valami ósdi szeminárium emlékein alapul.

A szakma „civiljei” liberális pártérdekekhez kötődnek. (a legnagyobb létszámú MAOE-t például a liberális érdekcsoportokhoz köthető Bauer István vezeti).

Sokak számára az egyetlen kitörési pont a külföld. Nem egy tehetséges alkotó fogta magát az elmúlt időszakban azok közül is, akik a magyar jellemzőkre építő kortárs képzőművészet megteremtői lehettek volna, de külföldre költöztek. Ezzel az USA, Franciaország, Hollandia, vagy éppen a jelenleg magát okosan újrapozícionáló, színvonalas kortárs művészeti élettel rendelkező Oroszország művészvilágát erősítik.

Magyarországon csak a rendszerváltásig (gengszterváltásig) tudtak művészeink alkotásaikból biztosan megélni. Persze tudjuk, milyen áron. A hatalom által erőltetett szocreál és posztakadémista festészetre való áttérés révén. Volt egy-két modernnek titulált gyökértelen, álmodern. Az igazi művészeket vagy elhallgattatták, vagy távozásra bírták. Ez utóbbiak külföldön váltak híressé.

Addig még működött a Képcsarnok-hálózat. Ez a művészek számára jól működő rendszer volt: a magyar művészek mintegy 70-80 %-ának biztosított minimális megélhetést. Ez a rendszer természetesen nem volt példátlan Európában. Hollandiában jelenleg is működik egy szerény megélhetést nyújtó állami rendszer. Persze a támogatás nem jár ingyen. Ennek fejében a művészeknek évente meghatározott minőségű és mennyiségű, szakmai zsűri által elbírált művet kell alkotni. Ezekkel bővítik az állami gyűjteményeket, hivatalokat, valamint ezek eladásából jutnak egyes múzeumok kiegészítő bevételhez. Ugyanakkor ez szolgálja az országimázst is.

Magyarországon ma súlyos gondot okoz a képzőművészeknek, hogy ha baleset éri őket, vagy hazaszeretetük okán itthon öregednek meg, tisztességes nyugdíj nélkül várhatják a véget, mert képeik általában nem hivatalos úton találnak gazdát. Ha ebben a helyzetükben adóznának is, adójuk elvinné a következő kép alapanyagköltségét, és akkor végleg lehúzhatnák a rolót.

Súlyos gond, hogy Magyarországnak nincs igazi művészetpolitikája. A kortárs képzőművészettel kapcsolatos kormányzati elképzelés sincs. A rendszer élősködői semmit sem tesznek a kortárs magyar képzőművészetnek még létéért sem. Magyar specifikumokra alapozó kortárs művészetről szólok. Nem a népművészeti hagyományokra célzok, ezeket a hagyományőrzők és az iparművészek ápolják.

Mindössze olyan rendszert kell létrehoznia egy nemzeti kormánynak, ami tudatosítja, fontos, hogy legyen nemzeti kortárs művészet.

A többit pedig bízzuk a művészekre!

Oroszországban ez működik. A körülbelül másfél évtizede elkezdett orosz nemzeti kortárs művészetpolitikának köszönhetően egy évtized alatt kialakultak az orosz specifikumokra építő, a kortárs amerikai esztétikai elvekkel sokszor szembeforduló, mai stílusmódosulások a festészetben és az installációművészetben. (Példaként: az orosz neopop és neodada.) Ezek is formálják az orosz országimázst. Divatot teremtenek. Reklám-és propagandaértékük sem elhanyagolható. Sorra nyerik az orosz művészek Európában a nagy kortárs művészeti seregszemlék díjait és különdíjait.

Vagy nézzük meg a kortárs cseh és lengyel képzőművészeti életet!

Miközben nálunk megszűnt, elértéktelenedett, gyökértelenné vált, az elmúlt 40+20 év alatt a művészet, mert csak a gyökérteleneket támogatták, hogy továbbra is az idegen érdekek művészete legyen szem előtt. Ma a hazátlan politika és művészetpolitika továbbra is tudatosítja a művészeinkben: „ Merjünk kicsik lenni, merjünk kicsit álmodni!” Gyökértelenné kell válnod, ha mai akarsz lenni.

Legyen végre elég ebből, vegyünk át végre valami jót is külföldről! Vegyük át a művészetpolitikai stratégiát Putyinéktól, és végre legyen új, magyar, nemzeti kortárs- képzőművészeti stratégiánk!

Járjon ebben is élen a JOBBIK!

Mester B.
Jobbik Oktatási és Kulturális Kabinet

barikád.hu