Amikor a cédula kopogtat (Képgalériával!)

Nem tudom, ki volt az a lángész, aki a kopogtatócédulát kitalálta, de óhajtásom volna, hogy pokolbéli büntetése cetligyűjtés legyen, egészen a feltámadásig. Ma az aluljáróban persze más volt, de idáig el kellett valahogy jutni.

Szórólapozással kezdődik. Amolyan falusi turizmus, megyek az utcán, és behelyezek minden postaládába egyet. Közben kutyák rongyolnak elő minden elképzelhető zugból, és képen köpnek ugattukban.

Hullani kezd a hó, először csak pilinkél, aztán megnyitják rendesen odafönn a felhőzsák száját. Már zuhog, csudaszép, elfelejtettem a kapucnit föltenni, megállok, és a nyakamba borítom a havat, amely benne összegyűlt. Aztán szerencsém is van, előttem járt a reklámújságos, és minden ládát teletömött az összehengergetett papírhurkával, így először azt ki kell vennem, majd gondosan visszahelyeznem. A huszadik kilométer után már csak totyogok a húszcentis hóban, a bakancsomból csak azért nem csordogál ki a hólé, mert folyamatosan befelé folyik. Ez így megy három napig, mire mindenhol jártunk, megszűnik a hóesés.

Aztán jön a kopogtatócédula. Hogy hiányérzetem ne legyen, újabb havazással. Itt-ott az a divat, hogy csak a kapu elől takarítják el a havat, a járdára hányják, és úgy kell járkálni, mint a fésűfog, amikor már amúgy is kék meg zöld az ember térde a folyamatos meneteléstől.
A módosabb házaknál esik meg ez leginkább. Véletlen?

Nincsenek otthon. Otthon vannak, de nem nyitnak ajtót. Nem jött meg a
cédula. Megjött, de már elvitték. Másnak adják. Nem adják senkinek.
Nem adom oda, beviszem a gyűjtőhelyre. Ki maga? Ellenőrzés,
megbízólevél, személyi igazolvány-mustra, két darab cédula. Bizalmatlanok. Nagyon helyesen. Híre járja, hogy feltörik a
postaládákat,jobbikos ruhában gyűjtenek valakik, pedig nekünk
szigorúan kiadták, semmi nem utalhat arra, melyik párttól jöttünk.

Alig nyomom meg a csengőt, és máris klaffan a farkaskutya foga az ujjamon. A vérem csöpög a hóra, mondom a házigazdának, mi járatban vagyok, és panaszolom, hogy megharapott a kutyája. Hát nem kell benyúlkálni, mondja ő kissé pikírten. De drága polgártársam, ha egyszer a csengő ott van, ahol, mit kéne tennem? A vállát vonogatja, cédulát nem kapok, de egy sebtapaszt csak kerít.

Hideg van, fázom, fáradt vagyok. A szememből könnycsepp csurran, megdermed az arcomon. Letörlöm, jön a helyébe másik.

Emlékszem, még az EU-parlamenti választások idején történt, hogy az
egyik ismerősünk csöngetett valahol. Várt egy darabig, de nem bújt elő
senki. A kapu résnyire nyitva volt, gondolta, bemegy. Így is tett.
Szépen behúzta maga után a kaput, megfordult, és látta, harminc cigány
férfiúval áll szemközt.
Számba vette a testrészeit, vajon melyiktől kell megválnia, aztán arra
gondolt, neki már úgyis mindegy, kihúzta magát, és azt mondta:
- Jó napot kívánok, én a Jobbiktól jöttem.
- Osztán mi járatban? - érdeklődtek az urak.
- Kopogtatócédulákat gyűjtök - mondta a halálra szánt.
- Jól van - felelték.
Tizenhatot kapott.

Vona úr, Gábor, Gabi

Nincs okunk kesergésre, gyűlnek az ajánlások, de Budapest belvárosa nehéz eset. Vona Gábor segítségére sietett az ott indulóknak. A Deák téri aluljáró zsong, mint a méhkas, hosszú a sor, jönnek az emberek. Hozzák a szelvényeket, ki egyet, ki tizenötöt. Vona Gábor mindenkivel kezet fog. Hozzák a Jobbik programfüzetet is, ki eredetit, ki fénymásoltat. Mindenki szeretne rá egy autogramot.

Képgaléria
Képgaléria megtekintéséhez kattintson a képre!

A trafikos kínai, a zokniárus magyar. Különös vevői vannak, két kutya
áll farkcsóválva a pultnál. Zoknijuk nincs, azt látom, de nem is az
kell nekik. Az asszony papírból párizsit szed elő, és megeteti őket.
Mikrofonra téved a szemem, nicsak, a "Magyar" Televízió is idetalált,
néhány kérdést szeretnének feltenni Vona Gábornak.

A kérdést nem hallom, csak a választ, ebből gyanítom, hogy a riporter
"lekispártozta" a Jobbikot, Vona pontosít:
A Jobbik nem kis párt, a szükséges ajánlószelvényeket nagyon sok
helyen már kellő számban magáénak tudhatja. Kormányzásra készül, és
Magyarország érdekeit tartja elsősorban szem előtt.

Hogy a Fidesz kétmillió kopogtatót akar összegyűjteni? Tegye. Ő ugyan
nem tartja ezt elegáns dolognak, mert felmerül, hogy más pártoktól
akarja elvenni a lehetőséget az indulásra, de ha így gondolja, legyen
neki. Ő a maga részéről Gyöngyösön már leadta a megfelelő mennyiséget.
A többiről a választóknak kell dönteniük.

Egy férfi dohog, miért vannak itt egyenruhások? Az Új Magyar Gárda
tagjaira gondol. Ennyi erővel az MSZP-sek is itt lehetnének
pufajkában. Mérgelődik, dünnyög. Kérdem tőle, mi baja a gárda
egyenruhájával? Törvénytelen, mondja ő. A bíróság járt el a törvények
ellenében, amikor a gárdát feloszlatta, mondom neki, beszélgetünk még
egy keveset, majd leteszi a hűségesküt a Jobbik mellett. Majd a szavazófülkében elválik, mennyit ért a szava.

Indulni kell, vár a Ferenc körúti aluljáró. Itt ugyanaz a kép fogad, hosszú sorban várakoznak az emberek, hogy odaadhassák az ajánlószelvényt.

Kicsi gyereket szeretne lefényképezni a mama Vona Gáborral, ő fogja,
és a nyakába emeli a csöppséget. Ő azonban nem szokta a magaslati
levegőt, és elpityeredik. Akkor Vona leteszi, odaguggol mellé, és elkészül a fénykép.

A megszólítás korosztályonként változik, Vona úr, Gábor, Gabi,
miniszterelnök úr.

Vona úr!, Gábor, Gabi, miniszterelnök úr! Alig várjuk a megújhodást. Isten megáldja minden léptedet, légy Magyarország feltámasztója!
Veled vagyunk!

Kucsera Zsuzsa