Csak a szebb jövőt élje meg

Megkondult az alsó templom harangja, az öreg ült az ágya szélén elmerengve. Nem értette, mi történik körülötte, ahányszor megindulna, forgott vele a szoba. Este nem volt semmi baja, a molyrágta kalapját kikefélte, ünneplőjét előkészítette, úgy, mint annak idején Margitkája tette.

-Fel kéne hívni valakit, így még sem mehet, az állatokat ki eteti meg? -kérdezte halkan.

Nem kapott választ, kitől is kapott volna, ha csak nem az öreg faliórától…

Elnézett az asztal felé, ott volt a megoldás, bevillant néha a mobilja incselkedve.

Kiabálni nem érdemes, külfi lakik az egyik szomszédban, úgy sem értené meg, a másikban a hágonc, a kacsalábon forgóban miért is hallaná meg… Egyszer sem nyílt meg a szája az „Adjon az Isten”-re, hiába emelte meg kalapját, nem köszönt az vissza, nem az a fajta, nagy ember annak az apja valamelyik minisztériumban.

Most kell elővenni a józan paraszti eszét, ha nem akar megfagyni. -morfondírozott magában.

Csahos egyre jobban ugatott, kaparta az ajtót, érezte, hogy baj van.
-Csak most érjek el az asztalig, elfogadom a falugondnok segítségét, legalább rám talál valaki, ha felbukok. -zsörtölődött tovább.
Imára kulcsolta kérges kezét, ha már misére nem tud elmenni, az Isten így hallgassa meg... Döntött, bármi is légyen a sorsa, el kell indulnia.

Becsukta a szemét, talán így könnyebben eljut… Egyik kezével az ágytámlában megkapaszkodott és próbált felállni. Térde megremegett, bizonytalanul ugyan, mégis sikerült megtartani az egyensúlyát. Állt egy darabig, majd a székre támaszkodva elindult. Egyszer, kétszer megbillent, lassan elérte a célját, a telefonját. Leült, vacogott, az asztalról a vázát félre tette, és a terítőt a hátára vetette. Nem sokat segített, de megnyugodott általa. Hívta a számot, sokáig kicsengett, mire a gyerek álmosan felvette. Alig pirkadt, a fiúnak nem akaródzott elindulni, pedig nem messze épített házat az örökségből, meg az övékéből. Minden pénzüket az árvának adták, csak a temetés költségeit tartalékolták.

Ült még egy fél órányit a hideg szobában megszomorodva. Közben pitymallott, a bánatfát már látni lehetett az ablakból.
Annak a pár állatnak enni kell- bölcselkedett tovább. Ismét próbálkozott, de imbolygot, a tehetetlenség dühe sem adott erőt gyengülő testének.

Eszébe jutott a menye és fia halála, a részeg disznó cinizmusa a tárgyaláson, aki a balesetet okozta. Margitkája szenvedése, s készülődése a nagyútra... Érezte újra asszonya kezét a kezében, amint elernyedt az utolsó pillanatban. Látta az angyalt, aki átölelte, és felvitte magával az áldott jó lelkét az Úrhoz számadásra...

Az asszony, a fiuk elvesztésében bánat beteg lett, követte egyszülöttét hamarjában. Sors poggyászát attól fogva egyedül cipeli, alkalmasint megroggyan alatta. Végignézett magán, furcsa képet látott csipkés terítővel a vállán, bármily göröngyös út áll előtte, így benne magát komikusnak vélte. -bajusza alatt elmosolyodott..

Várhatna még a kaszás, szeretné megélni a tavaszt.-sóhajtozott vágyakozva. Erre a kikeletre vár több mint hatvan éve. Kisgyermek korát elvették a bitangok, megnyomorították a szüléket, kisemmizték őket. Befészkelte gyermeki lelkébe magát a csengőfrász egy életre, apját meggyötörve, rokkantan látta hazatérni, ávóscsizma talpa a veséjét rúgta le…

Ma is ezek azok eszmék uralkodnak a szegény nép felett. A módszer hasonló, csak név változott...

-Hé Halál, halld meg a szavam! Kössünk üzletet, annyi időt adj, még elszámoltatják a bitangokat, és ígérem, utána fütyülve veled megyek! -kérlelte a láthatatlant.

Talán, meghallhatta és az alku megköttetett, mert, hogy megszólította a kérlelhetetlent, semmivé vált a szédülése, végtagtagjaiba erő költözött.

Elindult a dolgát követve, felöltötte magára a hétköznapit, az ünneplőjét végig simította remegő kezével, és vissza akasztotta a levendula illatú szekrénybe. Vigyázott rá nagyon, ez lesz rajta, ha az Úrhoz megy találkozóra...

Begyújtott, pruszlikját magára kapta, eltolta a reteszt, kinyitotta az ajtót, Csahos boldogan futott hozzá, köszöntötte.
Nem bánta, hogy kertje aljában földárja csillogott, az árkokat a szomszédok betemették, -a saját telküket feltöltötték-, így az ő kertjük végében tör fel a víz.

Semmire sem vágyott, csak az új tavaszra, hogy a szebb jövőt meg élje! Utána békésen hazatérhet, az unokáját biztonságban tudva.
A Magyarok Ősi Szelleme megérkezett, a JOBBIKKAL karöltve HAZÁT építenek, nem kőművesekkel, hanem hittel és reménnyel, igaz rügyfakadással, és ébredéssel!

Lélek Sándorné, Ekpafat
barikad.hu