A szebb jövő záloga a család

I. A diagnózis

Az országban kialakult társadalmi válsághelyzet egyenes következménye az elmúlt húsz év család- és szociálpolitikai kudarcának. A probléma már a két téma szerkezeti összevonásánál kezdődik. Azáltal ugyanis, hogy a családpolitikát tulajdonképpen a szociálpolitika keretei közé építették be, a családoknak adott támogatást szégyellni való segéllyé, alamizsnává züllesztették.
Eközben rohamosan csökken a magyarság lélekszáma. 100 anyának 210 gyermeket kellene világra hoznia ahhoz, hogy a népességszám változatlan maradjon. Ehhez képest Magyarországon 100 édesanya csupán 134 gyermeket szül, és ha emellett figyelembe vesszük az etnikai arányok eltolódását, tudniillik, hogy a nyolc év alatti gyermekek közel fele cigány, akkor képet kaphatunk az ország és a magyarság valóságos fogyásáról, az lakosság etnikai átrendeződéséről. A helyzet azért különösen kétségbeejtő, mert mire az átlag magyar nő 30-35 évesen szül egy gyermeket, a vele azonos korú cigány anyának számtalan gyermekétől már unokái is vannak. A 24. órában vagyunk: ilyen tendenciával az etnikai arányok hamarosan megfordulnak, és a lejtőről nem lesz visszatérés, a magyarság végleg eltűnik a népek süllyesztőjében.

Eközben számos olyan nemzetgazdasági súlyú probléma nyomorítja meg hazánkat, melyek megoldásához az egyik legfontosabb lépés a demográfiai folyamatok megfordítása. Vegyük csak a választások közeledtével leginkább felkapott témát, a nyugdíjrendszert. Lehet országosan elharapódzó, a szavazatmaximalizálás reményében szégyenteljes stílusban folytatott vagdalkozásokat folytatni a különböző nyugdíjmodellekről, de a növekvő számú idős ember ellátását a jövőben semmilyen rendszer és modell nem fogja tudni biztosítani kellő számú aktív dolgozó nélkül. Pénzt ugyanis a liberális gazdaságpolitikai felfogással ellentétben a semmiből nem lehet teremteni, ahhoz rohamos gyorsasággal munkahelyek százezreire van szükség, majd gyermekekre, minőségi képzést nyújtó oktatási rendszerre, és a generációs jövőre vonatkozóan új munkahelyek millióira. Így lesz hosszútávon megfelelő járulékfedezet a nyugdíjak kifizetésére, a választott modelltől függetlenül. A megfelelő családpolitika tehát részleges megoldást jelent a nyugdíjrendszer közelgő válságára is.
De nem csak a családügyet tették méltatlanul és elhibázottan a szociálpolitika részévé. A cigányság integrációját, szakmailag több szempontból is támadható módon, szociálpolitikai eszközökkel, elsősorban segélyekkel próbálják megvalósítani. Akár a magyarság teljes feláldozása árán.

Eközben valódi szociálpolitika nem létezik. Szociális háló helyett szegénységpolitika van, mely az egzisztenciális megsemmisülés szélén alamizsnát szór a bajbajutottaknak és visszaélési lehetőségek széles körét teremti meg a munka nélkül megélni vágyók számára. A törekvőknek nem nyújt valódi, hatékony segítséget a gödörből történő kilábalásra, a társadalom szolidaritására leginkább rászoruló rétegek, a fogyatékosok élettere pedig folyamatosan szűkül. Nem meglepő módon a köztereken egyre több a hajléktalan, kisnyugdíjasok fagyoskodnak, éheznek vagy halnak meg létfontosságú gyógyszereik nélkül, mert havi juttatásukból arra már nem futja.
Az aktív dolgozókat sújtó adó- és járulékterhek következménye az egzisztenciális ellehetetlenülés, ennek köszönhető, hogy a becsületes, értékelvű fiatalok körében a gyermekvállalási hajlandóság kétségbeejtően visszaesett. A tőlük elvett forintokból a családtámogatási és szociális rendszer egyértelműen az alacsony életszínvonallal is megelégedők megélhetési utódvállalását ösztönzi, akik ezáltal, a fentebb is említett gyorsasággal, többszörösen teremtik újra a társadalom hasznos tagjain élősködő réteget, míg végül elfogy az értékelőállító réteg az országból. Az egyes generációk pedig soha nem látott mértékben fordultak egymás ellen. Mintha egyik csak a másik rovására létezhetne, gyarapodhatna javakban. A szociálpolitika egyik legfontosabb feladatát, a társadalmi feszültségek minimálisra csökkentését képtelen volt elérni, sőt, mára a létbizonytalanság miatti kétségbeesés és a társadalmi igazságtalanságok okozta elégedetlenség puskaporos hordóvá változtatta az országot.

Húsz év kormányai kemény munkával eltüntették a család valódi értéket jelentő tartalmát, a természetes, generációkon átívelő gondoskodást. Az Én kultusz eredménye, hogy pont azok, akik anyagilag megengedhetnék, nem vállalnak gyermeket: az önmegvalósítás kétes örömét nem áldozzák fel a gyermeknevelés „nyűgjéért”. De még nincs minden veszve. A médiából ömlő liberális propaganda dacára a magyar ifjúság döntő része hisz a hagyományos családmodellben, a fiatal házasok pedig átlagban három gyermeket terveznek (amiből a fenti problémák miatt legfeljebb egy valósul meg).
Ez a gondolkodásmód pedig reményre ad okot, a magyar nemzet megmaradásának utolsó mentsvára. Ahhoz azonban, hogy 2-3 évtized, azaz egy generáció távlatában esély legyen az ország demográfiai helyzetének rendezésére, valódi, hosszútávon is megbízható családpolitikára van szükség. Gyermeket ugyanis nem egy kormányzati ciklusra vállalunk, hanem legalább húsz évre. Az elmúlt kormányok ezen a téren is eljátszották az emberek bizalmát, így egy jól felépített rendszer is csak több éves késéssel fogja éreztetni hatását. Nagyjából akkor fog megjönni a bátorság a gyermekvállaláshoz, ha az párok azt látják, hogy kiszámítható, kormányváltásoktól és időszakos recesszióktól függetlenített családtámogatási rendszer garantálja a gyermeknevelés biztonságát.
A legfontosabb feladatok tehát az önálló, hosszútávon is kiszámítható családpolitika kialakítása, a szociálpolitika új alapokra építése, a cigányság integrációjának a szociális rendszerből a munkaügy és az oktatáspolitika területére történő áthelyezése, hogy újonnan felnövekvő generációjuk már teljesen új életszemlélettel, erkölcsi és morális tartással, hasznos tagja lehessen a társadalomnak.
A diagnózist felállítottuk, következzék a terápia ismertetése.

Bertha Szilvia
Jobbik Gazdasági Kabinet

barikad.hu