Szabadságharc golyóstollal - A kommunizmus áldozataira emlékezett a Jobbik és az Új Magyar Gárda

Többször megesett velem, hogy fektemben egyszer csak meglepett valami delejes, bénító erő. Ahhoz hasonló, mint amikor a pók betekeri áldozatát, csak éppen kötél nélkül, minden nélkül, valami emberi képzeletet felülmúló erővel. Egyetlen sejtem nem volt, amely önálló
lehetett volna, a szemem csukva, akaratom, mint a zárlatos izzó, még vetett néhány szikrát, aztán elhamvadt az is világtalan, sötét tehetetlenségében.

A szobában, ahol feküdtem, folyt az élet, beszélgettek, rólam tudomást sem véve. Szégyelltem magam, tudtam, fel kellene kelnem, hiszen nem aludtam, de az ernyedetlen szorítás miatt kihunyt a reményem a moccanásra. Kizárattam az életből.

A hazám, a népem járt hasonlóan a huszadik század dúvados évtizedeiben.

Február 25-e van, hat óra elmúlt, a város éli mindennapos estéit. A Hold arca tiszta, mint egy szeretett, régi ezüstkanál, de a Dunában nem látni mását, mert a hullámok idegeneknek épült házak ablakaiból kiáradó fényeket hengergetnek a háukon.

A Duna, a mindent tudó folyó, amely elnyel bárkit és bármit, éjjel hazainduló francia diáklányt, sarlós-kalapácsos címert, de titkait megőrzi, hiszen rajta semmi, minden az emberi szíveken múlik.

A park sötét, a rendőrök megjelentek gépkocsijaikkal, vártak, aztán elmentek.

Dúró Dóra, a szóvivő megkezdi a megemlékezést. A Himnusszal, a milliószor énekelt könyörgéssel, amikor égre emeljük a szemünket, és attól kérjük a segítséget, aki a mi akaratunkban hisz.

Az a rettenetes huszadik század! Fegyver, harc, front, munkaszolgálat, fagy, tetvek, géppuskasorozat, mutatványperek, körmönfont számítás. Erőszak, a gerinc megroppantása, az akarat lihegő lángjának kioltása, a élő szem fényének lassú kialvása: a halál.

Hasznos Miklósnak része volt benne, ő is munkaszolgálatos volt, de az ő elszánása máig kitartott. Üzeni: bármit tettetek velem, itt vagyok.

S vele itt vannak azok is, akiket ma akarnak megtörni utoljára még sebtiben összeütött törvényekkel bűncselekményt varrni rájuk, mert a haza védelmére esküdtek föl. Kiss Róbert, az Új Magyar Gárda főkapitánya három évig terjedő börtönbüntetésnek nézhet elébe, lihegik
azok, akik már szeretnék végre akadály nélkül magukénak tudni ezt az országot. A bolsevizmus máig itt sustorgó banyái és farkastorkú rémei.

A park most gereblyézetlen, Novák Előd politikai elítélt már nem kapirgálja itt a lehullott leveleket.

Ő megverte a dobot, aztán kiütötte a csalók kezéből a cinkelt kártyát. Mert a beszéd csak a víz csöndes lotyogása a lyukas fenekű csónakon, már szurkozni kell azt a lyukat, kiönteni a megposhadt löttyöt, és kézbe venni az evezőt.

De először a tollat. Az utolsó szabadságharcunk utolsó fegyverét. Szabó Gábor mondta: az a toll, amellyel a Jobbik karikájába berajzoljuk a keresztet meghozza nekünk a szebb jövőt.

Kör. Benne kereszt. Ez a Napkereszt. Felvettük a keresztünket, elvittük az utolsó stációig. A legutolsóig. Már nincs más hátra, csak a feltámadás.

Budapest ritkán néz az égre. Ha nézne, láthatná ma este a Holdat, elbámulhatna az Orion csillagképen, és ha csöndben maradna egy kicsit, hallhatná, ezt súgja: Nimród a nevem.

És odahagyna talán zörgő villamost, pufogó gépkocsit, lelki béklyókat zsolozsmázó televíziót. Akkor kigyúlnának a fények az árva emlékműnél, amely hátat fordít a Schönherz Zoltán utcának, de csak az idegenek által megszállt házakra nézhet, s ha könnye volna, folyna. Rá a
koszorúra, amely a lábánál ül hűségesen, egyedül.

Duna, te vén krónikás, te feljegyezted ezt a napot is. Loccsanásaid számláld! Még hetvenegy nap, még kilencvenhat, gyerekidő!

A természet egyik csodája a pókfonál. De nem csodája semminek a kötél, amely ott van a nyakunkon, azokén is, akik nem érzik még horzsolását. A Halál mindenkinél tiszteletét teszi, gondoltam az imént, de mintha kiütötték volna a fejemből ezt a hasonlatot. Nem, a Halál mindenkiért eljön, de tiszteletét nem teszi mindenkinél.

Azt meg mindenki eldöntheti, hogyan várja a látogatást.

Én Napkereszttel.

Kucsera Zsuzsa
barikad.hu