Borbély Zsolt Attila: Fidesz versus Jobbik

Egy a tábor, egy a zászló – 2002: az útvesztés origója

Egyre mélyül a jobboldal két pártja között a szakadék, az analóg és a világhálós nyilvánosság frontjain egyre elkeseredettebb összecsapásoknak lehetünk tanúi. E küzdelem nem feltétlenül kontraproduktív: a két párt a Fidesz és a Jobbik akkor maximalizálhatja szavazatait, ha különböző arcélű, jól elhatárolható politikai üzeneteket fogalmaz meg a választók felé. Az „egy a tábor, egy a zászló” öngyilkos eszméje, melynek két választás elbukását köszönhetjük, mára - a nemzetpolitika vonatkozásában - ténylegesen a múlté.

Fontos leszögezni: ha a Fidesz nem tekintette volna célnak a MIÉP kibuktatását a parlamentből, akkor nem veszett volna el a 2002-es választás és túlzás nélkül más irányt vett volna a magyar történelem. Némi rosszindulattal ide lehetne sorolni a kisgazdapárt ledarálását is, de ott azért volt egy nyomós ok: Torgyán instabilitási tényező volt, akit ki kellett iktatni a politikai játszmából. Csurka viszont 1998-tól lényegében lojális volt Orbánhoz, nem véletlen, hogy most is futtatja őt a Fideszes média a Jobbik ellen. S a nemzet hajdani prófétája, akinek megannyi jövendölése igaznak bizonyult, most kéjjel szidalmazza azt a pártot, melynek esélye van győzelemre vinni az ő eszméit. Azokat, melyeket az ő pártja azért nem képes már képviselni, mert elnöke méltatlannak bizonyult rá: az ugyanis nem megoldás, hogy mindenkit leügynöközünk, aki a párt kézivezérlését kifogásolja s a pártpénzek átvilágíthatóságát szorgalmazza. Csurka István mai viselkedése szomorú példája annak, amikor a személyes féltékenység, a frusztráció felülkerekedik a józan ítélőképességen, az ügyszereteten és végső soron a nemzeti megfontolásokon.

Visszatérve a 2002-es választáshoz: nemcsak arról van szó, hogy a Fidesz tudatosan törekedett a nemzeti radikális tábor elszívására, ami jól tetten érhető a kommunikációjában. Hanem arról is, hogy a MIÉP szavazatainak egy része minden jel szerint eltűnt, érvénytelenítődött, amiben a két nagy párt megegyezését vagy alsó szintű spontán cselekvését lehet sejteni. Egyre-másra lehet olyan történeteket hallani, hogy azokban a szavazókörökben, melyekben nem volt MIÉP-es szavazóbiztos (a szavazóköröknek felébe tudott csak a MIÉP szavazóbiztosokat delegálni) sok helyütt szignifikánsan nagyobb volt az érvénytelen szavazatok száma és alacsonyabb a MIÉP-szavazatoké, mint ott ahol volt szavazóbiztos. Okunk van feltételezni, hogy sokfelé a jelenlevők az érdekelt fél hiányában konszenzusban érvénytelenítették a MIÉP-es szavatokat. Hogy a MIÉP miért nem óvott megfelelő időben és szabályszerűen, pancserségből vagy azért, mert a vezetőkkel le volt egyeztetve a játszma, ki tudja már. Mint ahogy az sem egyértelmű, hogy a szabályszerű óvásnak lett volna-e eredménye. Annyi biztos, hogy a tiszta demokratikus játékszabályok megkövetelték volna a szavazatok teljes körű újraszámolását és az érvénytelen szavazatok megvizsgálását. Mert ha több tízezer, netán százezernyi olyan érvénytelen szavazatot találtak volna újraszámoláskor, melyek azért érvénytelenek, mert a MIÉP mellett még egy párt be volt jelölve, netán ráadásul más árnyalatú golyóstollal, akkor bizony élni lehetett volna a gyanúperrel, hogy itt tudatos és tervszerű csalássorozattal állunk szemben, melynek célja a MIÉP parlamentből való kibuktatása volt. S nem válik a nagyobbik jobboldali párt dicsőségére, hogy az elbukott választás után egyik prominense, Pokorni Zoltán azt nyilatkozta, hogy a MIÉP kibukása a parlamentből a választás pozitív hozadéka.

Azért is öngyilkos taktika volt erőltetni az „egy a zászló, egy a tábor dogmát”, mert tudni lehetett előre, hogy siker esetén, tételesen, ha sikerül ezzel a jelszóval a radikálisok kellően nagy részét elbizonytalanítani, ahhoz, hogy nemzeti radikális párt ne kerüljön az országgyűlésbe, garantált a szavazatveszteség. Tudni lehetett ugyanis, hogy mindig marad két-három százaléknyi szavazó, aki a porondon maradt nemzeti radikális erőre adja voksát. Értelmes cél tehát az lehetett volna a Fidesz részéről, hogy meghagyják a radikálisoknak azt, amit el tudnak vinni és a centrumot célozzák meg. Ráadásul szociológiailag, politológiailag is egyértelmű, hogy kettő több mint egy: két programmal, két politikai üzenetrendszerrel, két párttal több választót lehet az urnához hívni, mint eggyel.

A Fideszes propagandával ellentétben az elmúlt húsz év is ezt igazolja: mindeddig kizárólag olyan győzelmek születtek, melyeknek főszereplői több zászló alatt indultak. A jobboldal 1990-ban győzött, három zászló alatt (MDF, KDNP, FKGP), 1998-ban pedig két zászló alatt (ha a kisgazdák nem léptek volna vissza a második fordulóban erősen kétséges lett volna a Fidesz győzelme), a baloldal pedig 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban győzedelmeskedett, minden esetben több zászlóval indulva. Megjegyzendő, hogy 1994-ben a több zászlónak a győzelem tényében nem volt szerepe, hiszen az MSZP önmagában elvitt 54%-nyi mandátumot a végső kiosztásból, de a győzelem mértékében igen: az SZDSZ-szel együtt több mint két harmados többséget sikerült akkor szereznie a baloldali blokknak. Az tehát, hogy a tavalyi EP-választáson végleg leáldozott az „egy a tábor, egy a zászló”-elvnek a napja, nemzetpolitikai szempontból reményteljes fejlemény.

(folyt.köv.)

Borbély Zsolt Attila

(Hónap végén megjelenik a Kapu című folyóiratban.)

barikad.hu