Borbély Zsolt Attila: Fidesz versus Jobbik (2. rész)

A nemzeti radikalizmus eszmekör Magyarországon a módszerváltás után

A nemzeti radikális tábor vonatozásában a politikai publicisztika megannyi jelzővel él. A tudományos egzaktságot a választók megtévesztése érdekében örömmel feladó balliberálisok – ők vannak többen - előszeretettel nevezik e politikai erőközpontot szélsőségesnek, antiszemitának, rasszistának, sovinisztának, xenofóbnak, náci-szimpatizánsnak, nyilasnak vagy fasisztának. E minősítések kommentálása is méltatlan, ezek a rágalmazó címkék nem a megrágalmazottról szólnak, hanem kiötlőikről és forgalmazóikról. (Bárki könnyen kiérdemelheti e jelzőfűzért, akár azzal is, hogy felemlíti azt az ideillő közkeletű bon mot-t, miszerint „nem az az antiszemita - legalábbis a ballib nyilvánosság szemében -, aki utálja a zsidókat, hanem az, akit a zsidók utálnak”. A népi bölcsességek néha mély igazságokat takarnak. Lám, nemzetközi szinten nem sokat hallani román antiszemitizmusról és a román holokausztról, amit mindenféle német nyomás és segítség nélkül hajtottak végre brutálisan, saját kezűleg, annál többet viszont a magyar zsidók deportálásáról, mely a német megszállás után kezdődött…)

A tényszerű leírásra törekvők általában megmaradnak tábor önmeghatározása mellett. De mit is jelent a nemzeti radikalizmus Magyarországon? Be lehet-e ezt a politikai irányzatot sorolni ideológiailag?

Nos, a MIÉP és szellemi örököse, a Jobbik annyiban határolható be ideológiailag, amennyiben a deskriptív, a balliberális hordaléktól megtisztított értékmentes kategóriaként használt nacionalizmust, vagyis a nemzetelvű politikai gondolkodást ideológiának tekintjük. Messzire vezetne annak a kérdésnek a részletes exponálása, hogy a nacionalizmus vonatkozásában különböző eszmetörténészek miként vélekednek, ráadásul e kérdés mégoly alapos körbejárása után is, az elemzőnek le kell tennie végül a garast valahová. Úgyhogy mindenféle eszmetörténeti tiszteletkört kihagyva jelezném: e sorok írója a nacionalizmust nem tekinti ideológiának, mert az nem rendelkezik az ideológiák megannyi sajátosságával: nem ad választ egy sor olyan kérdésre, melyek megválaszolására az ideológiák tulajdonképpen létrejöttek. Nem beszél arról, hogy milyen az emberi természet, hogy miként jött létre az emberi társadalom, melyek az állam és polgár viszonyrendszerének optimális alapvonalai, melyek az államhatalom kívánatos korlátai, milyen gazdaságpolitikát kell folytasson az állam, stb.

A nacionalizmus tulajdonképpen rész-ideológia, egyfajta értékrendi alapállás, mely azt mondja ki, hogy a nemzet elsődleges érték, az állam a nemzet eszköze a nemzetek planetáris szintű érdekérvényesítésében, hogy az egyébként nemkívánatos konfliktusok esetén az egyéni érdekkel szemben a nemzet érdekének kell érvényesülnie. A nemzeti radikális alapállású polgár, aki szükségképpen nemzetépítő államban gondolkodik, szövetségesként tekint a konzervatív ideológiát képviselőkre és általában gyanakvóan szemléli a liberálisokat. Ami nem véletlen. A konzervativizmus (lásd Anthony Quinton vonatkozó monográfiáját) a tradicionalizmus-organicizmus-szkepticizmus hármas mentalitási-értékrendbeli pillérzetére épül. A nemzetet és a nemzetmegtartó vallási hagyományokat ekként megóvandó értékként tiszteli, nem kívánja a liberalizmushoz hasonlóan felszabdalni a társadalom szerves hagyományrendszerét. Sőt, az Isten Haza Család jelszóhármassal kifejezhető politikai értékrendje közös a nemzeti radikálisokéval. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a konzervativizmus élesen szemben áll módszertani síkon mindenféle radikalizmussal és forradalmisággal.

A nemzeti radikalizmus lényege, hogy dogmamentesen közelít az államhatalom dilemmáihoz, a gazdaságfilozófiai kérdésekhez: olyan megoldásokat keres, melyek a nemzet egészének boldogulását segítik elő. Már-már az utilitarizmussal lenne rokonítható, ha eme, Jeremy Bentham által megalapozott eszmekör nem állna szemben mindenféle hagyománnyal és nem lenne patologikusan egyénközpontú. A nemzeti radikalizmus dogmamentesen közelít a módszertanhoz is: jogállami alapon áll ugyan, de a meglevő alkotmányjogi keretek teljes és gyors átszabását megengedhetőnek, sőt kívánatosnak tartja, amennyiben erre van szükség a nemzet boldogulásának érdekében.

A nemzeti radikális eszmekört és a nemzetépítő állam gondolatát a MIÉP képviselte 2002-ig Magyarországon. 2002 után a párt elnökének politikája követhetetlenné vált, a párt szétdarabolódott. 2006-ban volt egy kísérlet a MIÉP és az annak jobb erőit összefogó Jobbik között egy stratégiai szövetségkötésre, de a pártszövetség – ma már azt kell mondani, hogy szerencsére – nem járt sikerrel.

2009-re viszont megerősödött az új erő, a Jobbik, mely éppen úgy néhány egyetemi hallgató igazságkereséséből és társadalomjobbító szándékából jött létre, mint közel két évtizeddel korábban a Fidesz. Azzal a különbséggel, hogy a peremfeltételek sokkal rosszabbak voltak, nekik nemhogy a Magyarország sorsát befolyásolni képes és befolyásolni akaró világhatalmak hátszele nem jutott, mint a Fidesznek, hanem éppenséggel e hatalmak akarata és nemzetpusztító törekvései ellenére sikerült a semmiből pártot építeni. A Jobbik fokozatosan leküzdötte annak az önbeteljesítő jóslatként működő választói bölcsességnek a pszichológiai gátját, miszerint vesztes, a parlamentből kibukó pártra nem érdemes szavazni. Ma már, a 2009-es sikeres EP-választás után, minden potenciális Jobbik szavazó tudhatja, hogy szavazata nem vész el, ennek megfelelően az ellenfeleknek is retorikát kellett változtatni. Az MSZP-kreatúra és az orosz pénzekből fenntartott bábpárt rágalma mellé most hozzácsapták a Fideszesek azt a retorikai fordulatot, hogy nem érdemes olyan pártra szavazni, mely nem tud kormányt alakítani. Ez a retorikai panel azonban üresen kong, mint a hordó szüret előtt. Egyrészt nem igaz, sőt, demokráciaellenes érv ez, másrészt a várható Jobbikos áttörés mértékére vonatkozólag semmi biztosat nem lehet mondani a választások előtt.

(folyt. köv.)

Borbély Zsolt Attila

(A cikk hónap végén megjelenik a Kapu című folyóiratban.)

barikad.hu