Kiért szólnak ma a harangok? - Usztics Mátyás gondolatai Trianonról

Usztics MátyásA pánszláv diplomácia által kirobbantott I. világháború, amit Közép-Európa két nagyhatalma, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia két kisebb szövetségesével együtt 32 állam roppant gyűrűjébe szorítva a szó szoros értelmében a végkimerülésig vívott, négy véres esztendő szörnyű erőfeszítései után, a baloldali bomlasztás következtében összeomlott. Mikor a központi hatalmak összeroskadtak a küzdelem harmadik évében belépett Amerika friss ereje előtt, megkezdődött a kimerült és tehetetlen ellenfelek vagyona felett az osztozkodás. Közép-Európa feldarabolásának, elgyengítésének, a pánszláv álmok megvalósulásának ideje elérkezett. Magyarországon munkás- és katonaforradalom volt, s a puskák, gépfegyverek és kézigránátok erejével uralomra jutott baloldali pesti csőcselék vezetésével egy úgynevezett „proletárdiktatúra” kezdődött Kun Béla és mások rémuralma alatt. 34 nappal a párizsi békekonferencia megnyitása után 1919. február 21-én. Hogy kik és hogyan készítették ezt elő, milyen erők mozdultak meg, miért az időzítés, annak igen kicsiny az irodalma, és ha van is, homály fedi. Ezt a Magyarországot nem érdekelte, hogy mi folyik Párizsban a békemű előkészítésének sorsdöntő első két hónapja alatt. A baloldali csőcseléket augusztusban - a fővárosba is bevonuló-román csapatok szétkergették, majd a Szegeden szervezkedő nemzeti érzésű magyarok maroknyi katonai ereje szeptember,október,november hónapok folyamán lassan helyre állította a rendet. A novemberben megalakult nemzeti kormány a körös-körül megszállott országból kétségbeesve és tehetetlenül figyelni kezdte,hogy mi is történik hát Párizsban. Az sorsdöntő tanácskozások színhelye nem semleges terület, nem is az aránylag reálisabb angolok fővárosa, hanem a bosszúért lihegő Párizs. Itt született meg, a magyar nép halálos ítélete. Magyarország 323 ezer négyzetkilométernyi területéből elvettek és mások között szét-osztottak 231 ezer négyzetkilométert, meghagytak a magyaroknak 92 ezret. A Magyar Királyság 21 millió lakosából idegen uralom alá helyeztek 12,5 milliót, köz-tük csaknem 4 millió magyart, meghagytak valamivel több, mint 8 milliót. Elvettek minden arany-, ezüst-, réz-, vas- és sóbányát, elvették a szénbányák 80 százalékát, elvették az ország egyetlen tengeri kikötőjét,azt a Fiumét, amelynek modern tengeri kikötővé való fejlesztését 200 milliós költséggel az ország éppen a háború kitörésekor fejezte be. Az elvett vasútvonalak hosszának arányában elvették mozdonyainkat és vasúti kocsijainkat, mint a vonalak „tartozékait” s az elvett területek arányában elvették állami lóállományunkat az elcsatolt területek tartozékaképpen. Elvették összes tengeri hajónkat, s elvették folyami hajóállományunknak az elvett és megosztott folyamszakaszokra eső részét. A megszállók kirabolták az országot,leszerelték gyáraink gépeit, s hogy az oláhok még a Nemzeti Múzeumot is ki nem rabolták, azt az antant katonai misszió parancsnokának, Harry Hill Bandholtz amerikai tábornoknak köszönhetjük, aki a budapesti hatóságok kétségbeesett telefonkérésére kocsiba ült és korbáccsal verte ki az oláh katonákat tisztjeikkel együtt a múzeumból. Elvették Kárpátalját,a színmagyar Csallóközt, Biharországot és Székelyföldet. Elvették Klapka György legendás várát, Komáromot, elvették egykori koronázó városunkat Pozsonyt, elvették Rákóczi fejedelem városát Kassát, Thököly fejedelem városát Késmárkot, elvették Eperjest, Iglót, elvették Nagyváradot, 17 királyunk temetkezési helyét, elvették Kolozsvárt, Gyulafehérvárt, Marosvásárhelyt, Brassót, Szebent, Aradot, Temesvárt, Szatmárt, elvették Újvidéket, Szabadkát, Zentát, Torontált, elvették és idegen uralom alá helyeztek csaknem négymillió magyart és több mint félmilliónyi németet,akiknek eszük ágában sem volt akár szláv, akár román fennhatóság alá kerülni.A belső rendfenntartásához engedélyezett 35 ezer főnyi játékhadseregen felül, sem repülő erőket nem volt szabad tartani, nem engedtek magyar haderőt akkor sem, amikor a békefeltételekkel ellentétben az új államok, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia 700 ezer embert tartott fegyverben nehéztüzérséggel, tankokkal, repülő erőkkel, amelyek három irányból fél óra alatt elérhették és bombázhatták Budapestet. A békecsinálók ezt művelték Versailles-ban velünk. De ha százszor is ezerszer is el kell mondani, hogy elvették, azt is el kell mondani százszor és ezerszer, akár minden nap, hogy azért vették el, mert hagytuk, hogy elvegyék és ez alól a nyomasztó örökség alól nincs felmentés! Mert nem minden vesztes tűrte el engedelmesen, szó nélkül, amit reáróttak! Mert a vesztesek között volt a Török Birodalom is, de Musztafa Kemal Atatürk pasa egyetlen négyzetcentiméter földet nem volt hajlandó átadni a győzteseknek! Az egyesített angol – ausztrál és újzélandi erőket Galippolinál kétszer is megalázó Kemal pasa nem habozott megvédeni hazáját a sunyi angol bíztatásra támadó görögökkel szemben sem. Kemal, a vesztes világháború végén nem hagyta, hogy gyűlölködő idegenek döntsenek hazája sorsáról! Ellenkormányt alakított, nemzeti egyezményben mondta ki a török nép önrendelkezését, a török lakta föld védelmét. Így akadályozta meg az antant sevres-i békediktátumának végrehajtását, mindörökre kudarcra kárhoztatta a török Trianont, és Lenin Oroszországának katonai segítségével megindította felszabadító háborúját. Egyetlen percig sem válogatott az eszközökben, amikor hazája függetlensége volt a tét! És nálunk? Alakult-e ellenkormány, volt-e bármilyen fajta katonai megmozdulás,volt-e,akadt-e egyetlen katona, vagy civil, Erdélyben, vagy Magyarországon, aki fellármázta volna az apátiába süllyedt nemzetet, aki megrázta volna a viharcsengőt,hogy magyarok, ne engedjétek! Az Isten szent szerelmére, ne tűrjétek, lázadjatok fel, hiszen fényes nappal a szemetek láttára vész el a haza, a nemzet! Nem akadt senki! De hát Magyarország történelmét nem magyarok írták már akkor sem, és még csak nem is itthon, és e tekintetben ma sincs változás, hiszen a mai Magyarország történelmét sem Budapesten írják már régen. Trianon gyalázatának nagy irodalma van. Az akkori költők, írók, tudósok színe-java írt róla, Babitstól, József Attiláig, és Padányi Viktortól Kosztolányi Dezsőn át Karinthy Frigyesig. De Erdély, vagy a Felvidék hazatérése már nem keltett ekkora boldogságot az író társadalomban, a Hazatérésnek nincs számottevő irodalma, és aki az újraegyesítést, még ha csak részlegesen is, de kijárta, elérte, vitéz nagybányai Horthy Miklós ma sem úgy említtetik, mint nemzeti hős. Róla csak azt szabad elmondani, hogy átadta a nyilasoknak a hatalmat,amiből persze semmi nem igaz. A magyar történelemnek voltak máskor is, más súlyos, nehéz napjai, hiszen például a tatár pusztítás, és öldöklés irgalmatlanul megviselte Magyarországot, de az akkori uralkodó IV. Béla nem jajveszékeléssel és mutogatással folytatta megkezdett uralkodását, hanem nekilátott újraépíteni azt, ami elpusztult, és a mindig alattomos, sunyi nyugati szomszédtól hadsereggel, tűzzel, vassal de visszavette az ellopott koronát, az ország átmeneti gyengeséget kihasználó Velencétől visszafoglalta Zára várát, keményen megbüntette Alsó-Ausztriát, és Bécset. Mindezt alig 15 évvel a tatárpusztítás után. Mert akart valamit, és tett is érte. Nem szemforgatással, és sóhajtozással, hanem erővel és akarattal. Atatürk pasa bizonyára nem tette volna meg hadügyminiszternek Linder Bélát, és a törököknek nem volt nem volt szabadkőműves, félnótás Károlyi Mihálya, és nem volt kommunista vircsaftja, Tanácsköztársasága, így meg tudta védeni hazáját, Törökország megmaradt, és elindult a korszerű állami fejlődés útján. A 323 000 km2-es Magyarországon, a nagy létszámú és erős, négy éven át harcban edzett és felszerelt magyar hadseregen belül, vagy azon kívül, nem akadt egyetlen ember, aki tett volna valamit, aki megakadályozta volna, hogy a haza történelmének legszörnyűbb katasztrófája bekövetkezzék. Elősegíteni azonban akadtak ilyenek. A szabadkőműves Károlyinak szobra van a magyar Parlament mellett, és bár néhány erőtlen tiltakozás elhangzott ugyan az államforma váltás idején, de aztán minden maradt a régiben. A magyar megbízottakat a Gare de l’Est-re történt megérkezésükkor őrizet alá vették és az egész magyar delegációt internálták a Chateau du Madrid nevű szállodába, és nyolcnapi fogságuk alatt senkivel nem érintkezhettek. Brutálisan és súlyosan megsértve ezzel az évezredes követi jogot. Az aláírandó békeokmány tervezetét január 15-én adták át nekik és erre az egy éven át készült tervezetre másnap, január 16-án kellett megadni, mindössze 24 órai előkészület után a magyar választ. A delegáció tiltakozása éppolyan hiábavalónak bizonyult, mint az akkor 73 éves, fehér szakállú, lenyűgöző szónoki képességű magyar arisztokratának, gróf Apponyi Albertnek egymás után három nyelven, angolul, franciául és olaszul elmondott remekbe szabott válaszbeszéde, vagy a delegáció február, március és április folyamán kidolgozott minden bizonyítéka, érve, tiltakozása és jegyzéke: a békeokmányt május 5-én egyetlen „a” betű változtatása nélkül kapták aláírás végett újra vissza. A békekonferencia vezetői az aláírás időpontját június 4-én délelőtt 10 órára tűzték ki. Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált és drámai. Tíz óra után néhány perccel jött a végzetes párizsi hír, és ekkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangkongással temették múltjukat és temették jövőjüket. Szólnak-e, és ha igen, kiért vagy miért szólnak a harangok ma? Van-e előrehajtó ereje a gyásznak? Megmásíthat–e bármit is, ha elfogadjuk mindazt, ami történt,ha megadóan lehajtjuk a fejünket? Hogyan pazaroljuk el nap mint nap azt az örökséget, ami a mérhetetlen országcsonkítás után mégis megmaradt? Mert elpazaroljuk! Ma is. Mert ahelyett, hogy erőt adna a fájdalom, az elkeseredés, a düh, bénult szemlélődés és sopánkodás áll a helyében. Ebben a tehetetlenségben, bénultságban az értelmiség mulasztása felbecsülhetetlenül kártékony, és a magukat jobboldalinak nevezett parlamenti pártok cinikus hallgatására nincs és nem is lehet semmiféle magyarázat. Ma sem gyásznap június 4–e. A békeszerződésnek álcázott háborús bűn nem évülhet el soha. Elrabolták hazánk terültének háromnegyed részét, ez történelmi tény, és ennek következményeit soha sem lehet kiheverni. Mert a területvesztéssel együtt mérhetetlenül súlyos károk érték kultúránkat, hagyományainkat, a szellemi Trianon éppen olyan súlyos, mint a hétköznapi. Soha nem nyugodhatunk bele ebbe, mint ahogyan abba sem, hogy több millió magyar testvérünk él másodosztályú állampolgárként 87 éve azon a földön, amely őseié volt, és amelyet a bitorlók nemzetközi segítséggel ma is bitorolnak. Magyarország abban az európai közösségben eltűrt és eladósodott cseléd, amelyet évszázadokon keresztül legjobb fiainak halála árán védett meg. Az a római katolikus egyház, az a Vatikán tagadja meg a csángó magyarok anyanyelvi mise lehetőségét, amely egyházat a magyar királyok több évszázadon keresztül hatalmas és súlyos véráldozatok árán védelmeztek és amelynek kérésre - ősi hitüket feladva - templomok százait építették fel. Az elszakított országrészeken élő magyarok papíron történt megtagadásához a sajtót, a rádiót és a televíziót kellett megszerezni ellenségeinknek. Megszerezték. Megszerezték, megtartották és megvédik. Ellenünk. Az ellenségeink! Itt ma Magyarországon ugyanis a labancoké a hatalom, és a gyűlölt Habsburg ház megmaradt képviselői visszaszerzett, vagy soha el sem vesztett javaikon élve, nagykövetei lehetnek hazánknak ma is, mosolyogva paroláznak felügyelő bizottságok tagjaiként, koszorúznak, képviselnek, szerepelnek. El ne felejtsük, hogy Magyarország szétdarabolásából Ausztriának is jutott, és ezt megmagyarázni végképp semmivel sem lehet, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia volt az egyik vesztes hadviselő fél, és ha emlékeink nem csalnak annak egyik tagja Ausztria. Hogyan kaphatott háborús jóvátételt a vesztes saját magától? Magyarország, mint Osztrák-Magyar Monarchia lépett a háborúba, de ne úgy került ki belőle. Ki a felelős és miért? Egyébként is kusza a helyzet, hiszen a trianoni békediktátum aláírói közül mára nem létezik Jugoszlávia, Csehszlovákia, és a diktátum nem rendelkezik az utódállamokról. Még utalás sincs rá. Akkor kire érvényes, és meddig? El tudjuk-e érni valaha, hogy független nemzetközi szervezetek tűzzék a kérdést napi-rendre, amikor itthon sem beszél róla a hivatalos politika? Hogy évtizedekig nem lehetett, az történelmi tény, de ma miért nem lehet? Vajon változik–e a helyzet akkor, ha gyűléseken tüntetéseken kerül szóba? Lehet,hogy rögtön nem, de beszélni kell róla egyre többet,és egyre több helyen, hogy meghallják. Hogy meghallják a politika csinálói, hogy eszükbe juttassuk nap mint nap, az elfogadhatatlant, hogy megtanulják örökre, azt az imát, amelyet egy búcsúzó korosztály minden tagjának az iskola padból felállva hangosan kellett elmondani minden tanítási nap kezdetén. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! Elhangzott 2007. június 3-án Debrecenben és Nyíregyházán a Trianoni megemlékezésen barikád.hu