Borbély Zsolt Attila: Fidesz versus Jobbik (3. rész)

A Fidesz színeváltozása

A nemzetben gondolkodó szavazók másik nagy favoritja a Fidesz. Az a Fidesz, mely 1990-ben még az SZDSZ kisöccse volt, s mely 1990. június 4-én kivonult a parlamentből, amikor Trianonra emlékezett az országgyűlés, mely tercelt a SZDSZ-nek a horvát fegyvereladási botrányban, mely kigúnyolta a felszólaló KDNP-képviselőket s melynek prominensei kórusban gyalázták a nemzeti radikalizmust és annak akkori fő képviselőjét Csurka Istvánt. 1993-ban valami megváltozott.

Orbán Viktor arról kezdett beszélni, hogy térségünkben a liberalizmusnak nemzeti elkötelezettséggel kell párosulnia, tudatosan kiszorították a pártból az SZDSZ vonal markáns képviselőit, Fodor Gábort és társait, a párt nem vett részt a balliberális ellenzéki egységfrontban a Demokratikus Charta molinó alatt és visszautasított mindenféle közeledést az MSZP-hez, sőt azt is meg merte fogalmazni, hogy inkább az akkor népszerűsége mélypontján levő MDF-el a KDNP-vel szövetkezik kormányzati szinten, mint az MSZP-vel. A nemzeti hangvétel csak erősödött az 1994-es választási kudarc után, egyes hangleütéseiben a Fidesz tulajdonképpen a MIÉP érdemi mondanivalójának nagy részét vitte át a „szalonképes” oldalra. Orbán arról nyilatkozott 1996-ban az akkor még mélyen nemzetellenes Magyar Hírlapnak, hogy az SZDSZ tudatosan törekszik a magyarság szellemi és lelki erejének gyengítésére, a Demokratának adott egyik interjújában rámutatott arra, hogy egyeseknek Magyarország nem haza, hanem telephely, 1997-ben, az Ellenzéki Nyilatkozat 150-ik évfordulóján pedig kimondták Deák Ferenc szavaival, hogy: „A kormány idegenszerű és nem nemzeti befolyás alatt áll”. Mindezek mellett 1996-os vitairatukban Tellér Gyula a lehető legnyíltabban fogalmazott a magyarországi idegen térhódítás első számú elősegítőjének, az SZDSZ nevű pártalakzat valódi mibenlétének vonatkozásában. Érdemes szó szerint idézni, mert kevesen emlékeznek még ezekre a lényeglátó sorokra. „Az SZDSZ jelentős részben a Rákosi és a Kádár rendszer, valamint pártelitjének tagjai vagy azok leszármazottai által szervezett értelmiségi társadalmi mozgalomból („demokratikus ellenzék”, „Szabad Kezdeményezések Hálózata”) 1988-ben alakult párt, mint a Kádár rendszer legharcosabb ellenzéke lépett fel, s mint ilyen 1990-ben jelentős választói támogatást szerzett. A rendszerváltás után azonban mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez a párt a Kádár–rendszer vezetői elitjét védelmezi, hatalmi helyzetben tartja és tulajdonhoz juttatja; s ebben az értelemben maga is a szocializmuskori egypárt utóda és politikai örököse. 1994-es választási programjukban már a Kádár-rendszer elitcsoportjait emelték ki, mint lehetséges és kívánatos szövetségest. Vagyis éppen a rendszerváltás körüli küzdelem nyerteseit.

Ennek megfelelően ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tisztelete ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen.” (Tellér Gyula, In.: A polgári Magyarországért, a Fidesz kiadása, 1996) (Kiemelés tőlem, BZSA)

A történet folytatása közismert: 1998-ban a Fidesz kormányra került és megannyi hiba, tévedés, mulasztás mellett elérte, hogy az általa fémjelzett négy esztendő tekinthető a nemzetben gondolkodó polgárok számára a legélhetőbb kormányzati ciklusnak, amikor ha szét is folyt nem kevés közpénz erre-arra, de épült az ország, ha javításra is szorult volna, de volt koncepció a határon túli magyarok nemzetpolitikai síkú integrálására. Mindezek mellett leszögezendő, hogy a párt első számú vezetői nem vettek részt a nemzeti radikálisok szalonképtelenné nyilvánításában, sőt, több kérdésben együttműködtek a nemzeti radikális erőkkel parlamenti szinten. Akkoriban Orbán Viktor még a MIÉP alkotmányosságát hangsúlyozta és kerülte a nemzet ellenségei által forgalmazott „szélsőséges” jelzőt e párt vonatkozásában.

A Fidesz 1993-as színeváltozását illetően több elmélet kering a közbeszédben. Az első a hivatalos Fidesz álláspont, miszerint a pártban mindig is megvolt a nemzeti felelősség s tulajdonképpen nem történt váltás, csak hangsúlyok tolódtak el. Ha elolvassuk az 1990 és 1992 közötti parlamenti jegyzőkönyveket, akkor eme elmélet tarthatatlanságát igen könnyen és igen gyorsan cáfolhatjuk, de utalhatunk arra is, hogy ebben a periódusban a nemzeti eszmekör és nemzeti politika első számú gyalázója, a Magyar Narancs még a Fidesz lapja volt. Nem véletlen, hogy a Fidesz az ideológiával együtt a szövetségeseket is lecserélte, mind a belpolitikában, mind a nemzetközi színtéren.

A második verziót elsősorban a nemzeti radikális körökben forgalmazzák, de nem kevesen vallják azt a baloldalon is. Eszerint a Fidesz kinézte magának a jobbközép pozíciót, ami az MDF darabokra hullásával megürült és tudatosan kormányozta oda be magát. Tetszetős elmélet, de néhány ponton sántít. A Fidesz akkor építette be a nemzeti retorika elemeit a kommunikációjába, amikor szabályos hecckampány folyt a fősodratú médiában minden ellen, ami nemzeti, akkor állt ellen a MSZP csábításának, amikor az SZDSZ-MSZP-s médiahidra (copyright by Pokol Béla) legyőzhetetlennek és sorsmeghatározónak tűnt, akkor említette potenciális kormányzati partnereként az MDF-et és a KDNP-t, amikor az idegenszívű balliberális csahosok alig várták, hogy elkergessék ezt a számukra idegen ízléskultúrát, értékrendszert és politikai célokat képviselő kormányzati garnitúrát. Ekkor a Fidesz 40%-on állt a közvéleménykutatások szerint. A baloldali médiaössztűz hatására a párt népszerűsége a választásokig 7%-ra zsugorodott. Megeshetett volna, hogy kibuknak a parlamentből s akkor ez könnyen a párt végét is jelenthette volna. Ha a Fidesz nem tesz mást, mint sodródik az árral, 1994-ben a választások győzteseként minden bizonnyal maga választhatta volna meg kormányzati partnereit: ez lett volna az elvtelen, de taktikus viselkedés 1993/1994 fordulóján. Elméleti síkon el lehet természetesen képzelni, hogy Orbán hazárdjátékba kezdett, amikor a biztosnak tűnő győzelmet feladta a jobbközép pozíció délibábjáért, de ez igencsak valóság-idegen gondolatsor.

Sokkal valószínűbb, hogy Orbán, (miként azt Bogár professzor, a mai gazdasági, nemzet- és társadalom-politikai válság talán legavatottabb anatómusa is látja) felismerte, hogy milyen diabolikus erők állnak a magyarsággal szemben, hogy miféle játék zajlik ebben az országban és ezzel az országgal, majd tette azt, amit lelkiismerete diktált. Később a lelkiismeret szavába persze egyre inkább beleszóltak a taktikai, konjunkturális érdekek. Így kerülhetett sor mindarra, amit ma a Jobbikos táborban felrónak annak az embernek, akit e tábor tagjai is előszeretettel neveztek a 2002-es bukás után a Nemzet miniszterelnökének.

(folyt. köv.)

Borbély Zsolt Attila

(A cikk hónap végén megjelenik a Kapu című folyóiratban.)

barikad.hu