Téma: a szakképzés - A népbutításról és a megoldásokról

Megkísérlem a családokat, szülőket és a tanulókat egyaránt érintő, elfajult szakképzési rendszer torzulásának okait elemezni.

A családok eltartóinak, a szülőknek, gondviselőknek zöme nap mint nap 10-12 órát robotol, néha csak a bérminimumért. Sokan akár több száz kilométert is utaznak munkahelyükre.

Vannak, akik e miatt ezért visszasírják a kommunista rendszert. Akkoriban a munkásemberek nyolc órát dolgoztak, lakóhelyükhöz általában közel. Több idejük volt gyermekeikkel foglalkozni, nevelni őket. A családoknak általában volt lehetőségük nyaranta két hétig, olykor szakszervezeti beutalóval, alacsony áron is együtt üdülni. Vasárnaponként együtt reggelizni, ebédelni, vacsorázni. Megbeszélni a mindennapok történéseit, a család jövőjéről és terveiről beszélgetni. Nagyobb volt a szociális és a közbiztonság, az iskolákban pedig tekintélye volt a tanárnak.

Természetesen tudjuk, hogy ez a szegényes, de mégis biztonságos lét mögött titkolt államadósság is volt, de a mai nyugdíjasok egy hányada számára ezek voltak a szép idők. Negyven éve még szaporodtak a lakóépületek, a fiatalokat és a munkásembereket, ha nem is könnyen, de mégis lakhatáshoz juttatták kedvezményes, alacsony részletekben visszafizetendő vállalati OTP- és takarékszövetkezeti hitelekkel. Ehhez úgynevezett szociálpolitikai támogatásként két gyerek vállalása (és határidőre való megszületése) esetén – akkor nagy összegnek számító – 60 000 forint is járult.

Mára a legtöbb családot kilátástalan helyzetbe hozta az elmúlt 20 év gazdaságpolitikája. A napi munkaidő 10-12 óra, a munkanélküliség elképesztően magas, a kölcsönöket képtelenek törleszteni, vannak, akik nem hajléktalanok, mégis megfagynak télen, mert a lakásukat nem tudják fűteni. Egyre több családnál szüntetik meg az áram-, gáz- és vízszolgáltatást. Mi lesz az ilyen társadalompolitikára felkészületlen szülők náluk is felkészületlenebb, általában elkényeztetett gyermekeiből, akik esetleg intézetben, vagy az utcán kénytelenek felnőni?

Lehet esély a megoldásra

Sok családon az segítene, ha gyermeke vagy gyermekeik szakmával rendelkeznének, pénzt keresnének, és fizetésükkel hozzájárulhatnának a család költségeihez. Nincs elég munkahely, ezért volt szükség a tankötelezettség korhatárának emelésére, és a 16. életévtől történő gyakorlati képzésre, a 2+2, illetve a 2+3 éves szakképzésre. Ez egy ideig javított a munkanélküliség statisztikáján. Eddig, mert ez évtől az oktatási intézmények ismét ontják az utcára a munkanélküli pályakezdőket.

Az elmúlt 60 év politikája tudatosan, jól kidolgozott forgatókönyv alapján a médiumokon keresztül butította nemzetünket.

Gyalázat, hogy a népbutítás mára az oktatási intézményeknek is feladatuk lett. Tudatosan verik szét, teszik tönkre az oktatás, a szakképzés bevált szerkezetét. A tananyagokat folyamatosan manipulálják. A tankönyvpiacon is kaotikus a helyzet. A jelenlegi kormány magukra hagyja a szakképzési intézmények fenntartóit, az állam kivonul a szakképzés fenntartásából, ezzel önfenntartásra kényszeríti a szakképzési intézményeket. Ez akkor lenne elfogadható, ha az önállóvá válás feltételei megvolnának. A lelakott iskolák, az elöregedett berendezések, a használhatatlan technikák, a szaktantermek és a szakműhelyek hiánya, a tanárok kritikán aluli bérezése a felszámolást szolgálja.

Mint szakoktató és szaktanár egyetértek azzal, ha a jelenlegi rendszer marad és nem változtatunk rajta, megoldást csak a tankötelezettség 16 évre történő leszállítása jelenthet. A szakmunkástanulókat már a 9. osztálytól, 14 évesen, leendő szakmájuknak megfelelő munkahelyeken tanulószerződéssel kell elhelyezni. Itt viszont meg kell követelni, hogy szaktudással és rutinnal, alkalmasint pedagógiai ismeretekkel is rendelkező szakembertől, mestertől tanuljanak. A tanuló ne csak olcsó, minden aljamunkát elvégző segédmunkás szerepét töltse be a munkáltatójánál. Tapasztalatom szerint a tanulóknak mintegy 90 százalékával munkahelyén tanulás helyett aljamunkát végeztetnek. A munkáltató nem foglalkozik az iskolai elméleti órákon elsajátított tananyag gyakoroltatásával. Ha mégis, ezzel alulképzett, gyakran gyenge jellemű tanulófelelősöket bíz meg.

Tudomásul kell venni, hogy az iskola mindig is az elméleti oktatás színhelye lesz, ahol ismeretek megtanítása és a tanultak rendszerezése folyik. A gyakorlati képzés színtere a MUNKAHELY. Ha munkahelyén kedvét szegik a tanulónak, és megutáltatják vele választott szakmáját, eljövendő életére súlyos károkat okoznak. A tanulók a tanulmányi idő alatt egyre többször csalódnak, mert lekicsinylik, gyalázzák iskolai és otthoni munkájukat, ezért sokan föladják terveiket, elkallódnak, rossz társaságba keverednek.

A fiatalok a 8., sőt a 10. iskolaév elvégzését követően sem tudják, melyik szakmát válasszák, ahogy annak idején, 30-40 évvel ezelőtt, mi sem tudtuk. Akkor is volt lemorzsolódás és most is van.

Azzal azonban, hogy tanulásuk 9-ik és 10-ik évében pátyolgatjuk, leszoktatjuk a tanulásról és elszoktatjuk a munkától őket, nagy kárt okozunk. A 16 éves, elkényeztetett kamaszt már szinte lehetetlen munkára és tanulásra nevelni, ráadásul még két évig, 18-19 éves koráig oktatási intézményben tartani, ami azt jelenti, hogy négy-öt évig tanulva is csak egy szakmát szerez.

Jómagam még a hároméves szakképzésben vettem részt. Szüleim paraszti családból származó, becsületes szakmunkások, akik engem más pályára szántak. Nem én, hanem ők döntöttek a jövőmről, és nem bántam meg! Az első év nem volt könnyű, de a másodiktól már élveztem, és megszerettem a szakmámat. Ezt annak köszönhetem, hogy 14 évesen munkahelyem volt, és szakmát tanultam. Bennünket idejében kezdtek munkára nevelni. A szakmai elméleti tantárgyak és a gyakorlat aránya a hároméves szakképzésben sokkal kedvezőbb volt, mint a mai rendszerben. Az iskolában elméleti ismereteket tanultam, ezeknek munkahelyi alkalmazása és begyakorlása során pedig egyre több szakmai tapasztalatra, rutinra tettem szert. Akkor is voltak olyanok, akik, miután elvégezték az iskolát, nem a tanult szakirányban léptek tovább. Sokan jó szakemberekké váltunk, amit annak köszönhetünk, hogy a szakmai elméleti órák keretében a tananyag részei logikusan épültek egymásra, a munkahelyünkön pedig magasan képzett szakemberek voltak a tanulófelelőseink, akiknek érdekük volt, hogy mielőbb teljes értékű, használható munkaerővé váljunk.

A kilábalás kezdete?

Van egy weboldal a neten, amit magam is gyakran látogatok, a http://www.mszoe.hu . Ez a Magyar Szülők Országos Egyesületének szakképzési honlapja. A szülők ízekre szedik az új oktatási és szakképzési törvényt. Jól teszik, és ehhez erőt és kitartást kívánok nekik.

Az új Országos Képzési Jegyzék (OKJ) szánalmas, haszontalan és félrevezető.

Oda züllött a magyar szakoktatás, hogy nem létező szakmákra oktatunk. Az aktív szülőknek hála, hogy 2010. év őszétől újra bevezetik a 8 osztály sikeres elvégzése utáni 3 éves szakképzést.

Csakhogy meg akarják hagyni a jelenlegit is, aminek idejét egy, vagy két évvel csökkenteni gondolják.

Szóval, hogyan is van ez?

A 8 befejezett osztály utáni 2+3 évfolyamos képzés ezek szerint megszűnik. Ez világos és értelmes dolog. Ugyancsak megszűnik a 2+2 éves is.

A jelenlegi kormányzati elképzelés szerint az utóbbi helyett lesz majd 1+2 évfolyamos szakmaoktatás. Magyarán: 1 év szakmai alapozás, és utána két év a szakképzés?

Jelenleg a 9. évfolyamban csak havi 4 óra szakmai gyakorlatra van lehetőség. Ez emelkedik a 10. évben 8 órára, csakhogy ez szakmai elméleti órák hiányában elégtelen az alapismeretek elsajátításához. A gyakorlati munkavégzés során elsajátítható „kompetenciák” megszerzését, a munkához szoktatást vajon hogyan képzelik el a jelenlegi rendszer alakítói?

Mindegyik szakma elsajátítása elméletigényes, ez köztudott. A gyakorlati képzés, amit az iskolában, a kiscsoportos tanüzemi, tanműhelyi foglalkozások adnak, semmivel sem pótolhatók.

Ha a választások után ez nem változik meg haladéktalanul, az a lehetőség marad, hogy szülői kérelemmel lehetővé válhat az 1+2 éves képzés. Így 15 évesen lehet munkahelye a tanulónak, és ezzel a szakmai orientáció időtartama 1 évfolyamra csökken. Valamiért elég lett az egy évig tartó alapozás?

Ez sületlenség. A törvényt azonnal és teljesen meg kell változtatni.

A végre búcsúzó kormány döntései átgondolatlanok és rosszak, esetleg szándékosan kártékonyak voltak. Ebben Magyar Bálint és Hiller István felelőssége vitán felüli, de miniszterelnökeik is sárosak. Nem kérdés a kamarák felelőssége sem, hiszen az ő feladatuk egyrészt értelmes javaslatokkal, szakmai előterjesztésekkel bombázni a minisztériumot, vagy éppen kritikával illetni, másrészt a gyakorlatra kijelölt munkahelyeket ellenőrizni, amit nem tettek meg. Fontos, hogy a tanulók érdekképviseletét is megerősítsük.

A kompetencia pedagógiai meghatározása, a Sulinova honlap szerint: „A kompetencia ebben a felfogásban az ismeretek, ezek alkalmazási képessége és az alkalmazáshoz szükséges megfelelő motivációt biztosító attitűdök összessége. Kompetencia alapú oktatáson a képességek, készségek fejlesztését, az alkalmazásképes tudást középpontba helyező oktatást értjük, mely lehetővé teszi, hogy a külön-külön fejlesztett kompetenciák szervesüljenek, és alkalmazásuk életszerű keretet, értelmet nyerjen a gyerekek számára. Ennek egyik elengedhetetlen feltétele a pedagógiai módszertani kultúra megújítása, melynek lehetséges eszköze a problémaközpontú tanítás, vagy a cselekvésből kiinduló gondolkodásra nevelés, a felfedeztető tanítás-tanulás, a megértésen és tevékenységen alapuló fejlesztés.”

Újra kérdezem: mindenkinek mindehhez valóban adottak az egyenlő feltételek? Minden iskolában, legyen az alapítványi, egyházi, vagy állami? Valamennyien egyformán értelmezzük a kompetencia kifejezést? Azt gondolom, három kompetenciát vehetünk alapul. Ezek a képzettség, a képességek és a személyiség. Persze a három kompetenciacsoporton belül is elsődlegesen a szakma specifikusságon és a prioritáson van a hangsúly. Sajnos ezekkel törődnek a legkevésbé. A legfontosabb kérdésekre a Térségi Integrált Szakképző Központok, a TISZK-ek sem jelentettek megoldást. Az indokolatlan központosítás következtében több tízmilliót költöttek el úgy, hogy az oktatás minősége nem változott. A semmit érő továbbképzésekre, tananyagfejlesztésekre, és még sorolhatnám, mi mindenre elköltött milliók nem a közjót szolgálták. A jelenlegi moduláris rendszer is csak elnevezésében moduláris, egyébként pénzpazarló, és a jelenlegi gazdasági és finanszírozási körülmények között képtelenség. Annál is inkább, mivel a központi programok, a vizsgakövetelmények a tananyagok nincsenek szinkronban egymással. Jelenleg a szakiskolákban tantárgyakat tanítunk, de már beszélünk tananyagelemekről, tananyagegységekről, modulokról, majd a vizsgáztatás során kompetenciákról, amik a követelményekben, a tételekben és az értékelőlapokon is értelmetlen zűrzavart alkotnak. Ha nem lesz azonnali változás, olyan szakvizsgákra számíthatunk, amelyek során a rész-szakképesítések miatt 6-8 követelménymodulból, közel 16 vizsgarészből (szóbeli, írásbeli, gyakorlati) vizsgázik majd egy-egy tanuló, ráadásul elképesztően fölösleges és értelmetlen átfedések lesznek a vizsgarészek között.

Erre se szükség, se pénz. De vannak, mert bőséges fizetésért ezt a káoszt valakik kitalálták, és a minisztériumban jóváhagyták! Olvasatlanul, összerendezetlenül, értelmezhetetlenül. Azért, hogy többet szakítsanak a közpénzekből.

Semmi értelme az elméleti tudást szóbeli vizsgán kompetencia alapján mérni. Elméleti- és írásbeli tantárgyi vizsgára van szükség, ami adott esetben összevont elméleti vizsga lehet, és emellett lehet kompetencia-alapú gyakorlati vizsgáztatást lebonyolítani. Hiszen ez jelenti az elmélet alkalmazásának gyakorlati képességét.

Nem rész-szakképesítéseket kell osztogatni, ha valaki – talán csak látszólag – képtelen teljes értékű szakmát megtanulni, hanem a szakmát tisztességesen kell megtanítani. Ehhez megfelelő körülményeket, felszereltséget és oktatni képes, megfelelően képzett szakembereket, mestereket kell alkalmazni.

A szerző elképzelése

Hogyan képzelem el? Például úgy, hogy mielőbb be kell szüntetni a nevesincs iskolákban, néhány hónap alatt elvégezhető, úgynevezett OKJ-s tanfolyamokat. Központilag kell szabályozni, mely szakmákat hány évfolyamon át kell tanítani iskolarendszerben, vagy iskolarendszeren kívüli oktatásban. Ezeken a tanfolyamokon szó szerint a bizonyítványok megvásárlása zajlik. Annak sincs értelme, hogyha valaki például vendéglős szakvizsgán elbukik, bizonyítványt kaphat, mint étkezdés, vagy mint gyorséttermi eladó. (Az is vitatható, hogy szakmunkás-e a vendéglős.). A munkaerőpiac el fogja dönteni, hogy ezek a fiatalok mennyit érnek, azaz szakmunkás, betanított, vagy segédmunkási munkakörben foglalkoztatják-e őket.

Azt gondolom, odáig jutottunk, hogy nincs értelme kísérletezgetni. Tanulóim említették a minap, hogy úgy érzik, ennek a rendszernek kísérleti nyulaivá váltak. Sajnos ennél is rosszabb a helyzet: szenvedő alanyai lettek a rendszernek! Ez már nem kísérlet, sokkal rosszabb: a gimnáziumokat és a szakközépiskolákat egyenértékűvé minősítették. Ezért nincs megfelelő színvonalú szakképzés, a szakképzésben részt vevő diákok pedig nem akarnak dolgozni, mert főnökök szeretnének lenni, azonban ez szakismeret és –tudás, műveltség nélkül lehetetlen.

A megoldás: az oktatás jelenlegi támogatási rendszerének eltörlése, és új, minőségi, teljesítményorientált finanszírozási formának a felállítása. Az új rendszerből adódik az új oktatás rendje és minősége. Már a 2010/2011-es tanévtől vissza kell állítani az eredeti, jól bevált közoktatási és szakképzési rendszert. Ezt esetleg később lehetséges külföldi (német, angol, francia, svájci) módszerekkel bővíteni.

Szerintem nem a rendszeren van a hangsúly, hanem annak hosszú távú, eredményes működésén, aminek lényege a tervezhetőség és a kiszámíthatóság, illetve biztosan tudni azt, hová szeretnénk a tanulókat szakismereti szinten eljuttatni.

„Tanítvány”
Jobbik Oktatási és Kulturális Kabinet

barikad.hu