Új magyar külpolitika kell: arccal a Kelet felé! - Interjú Gyöngyösi Mártonnal

Gyöngyösi MártonGyöngyösi Márton az idei választáson a Jobbik egyéni képviselőjelöltje volt a tiszakécskei választókerületben és a párt külügyi- és külgazdasági miniszterjelöltje. Noha a Jobbik nem került kormányra, a külügyet az Új Erő továbbra is stratégiai ágazatnak tekinti. Gyöngyösi Mártonnal a lehetséges új magyar külpolitikáról, a Kelet felé nyitás lehetőségeiről és kérdéseiről beszélgettünk.

Az elmúlt 20 év külpolitikáját címszavakban mi jellemezte?

Az, ami - tisztelet a kivételnek - minden területet jellemzett: a legcsekélyebb mértékű nemzeti érdekérvényesítés és a nyugati „elvárásoknak” való kritikátlan megfelelési kényszer. Amíg a gazdaságpolitikában a neoliberalizmus, a külpolitikában és a külgazdasági stratégiában az euroatlantista irányvonal szolgalelkű képviselete jellemezte a magyar külpolitika pályáját Jeszenszky Gézától Martonyi Jánoson át Balázs Péterig. Határozottan kijelenthető, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszak egyetlen olyan területe a külpolitika, amelynek fő irányvonalát tekintve tökéletes a harmónia a mindenkori kormány és ellenzéke között.

Erre mi lehet a magyarázat?

Ahhoz, hogy ennek a népfrontos összeborulásnak a logikáját megértsük, kicsit messzebbre visszamennék az időben, hogy érthető legyen egy alapvető összefüggés. Független, nemzetérdekű külpolitika 1945 előtt volt utoljára Magyarországon. Azóta a pragmatikus, nemzeti érdekérvényesítés helyett a nemzetközi érdekek elvtelen kiszolgálása, világmegváltónak képzelt ideológiák csőlátó képviselete volt a magyar diplomácia fő törekvése. A rendszerváltással csak a tájékozódási-igazodási irány változott: addig Moszkvától várták az iránymutatást, ma már Brüsszel és Washington irányába „hangoltak át”. Míg az előbbi esetében az internacionalizmus, utóbbiban annak sziámi ikre, a globalizáció a meghatározó ideológia mind gazdasági-külgazdasági, mind politikai-külpolitikai értelemben. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás idején olyan könnyedén váltottak a két egylényegű ideológia között. Elitünk hatvanötödik éve idegen zsoldban áll.

A rendszerváltás idején meg lett volna a lehetőség a független magyar külpolitika létrehozására?

Ma már teljesen világos, hogy az, amit mi „rendszerváltásként” emlegetünk, egy évtizedes, gondos előkészítés utáni - Bogár László szavaival - „szalagátvágási ceremónia” volt csupán. Ekkor már kényszerpályán mozgott az ország. Egész Kelet-Európában egy előre kitervelt, hideg számítással kivitelezett hatalomátadás-átvétel ment végbe, a Nyugat gazdasági, geopolitikai érdekei szerint. Az eladósításunk; a Valutaalapba való beléptetésünk; a szocialista gazdaság leépítése és a nemzeti vagyon átjátszása a multinacionális gazdasági érdekköröknek a liberalizáció-privatizáció-dereguláció hármas jelszavának fedezékében, a hatalomátjátszás technikájáról árulkodik. A gyors és zökkenőmentes művelethez azonban az új központhoz hű, rezidens elit közreműködésére is szükség volt. Később ez az elit vezényelte le hazánk EU és NATO csatlakozását, ők gondoskodtak arról, hogy a magyar termőföld a tőke szabad áramlásának fejezetébe kerüljön, valamint arról, hogy Románia feltétel nélkül csatlakozhasson az EU-hoz, és hogy olvasatlanul „átmenjen” a Lisszaboni Szerződés a magyar Országgyűlésen.

Mivel magyarázza azt, hogy Orbán Viktor elsőként - még az új kormányzati struktúra ismertetése előtt - megnevezte Martonyi Jánost a külügyi tárca élére?

Ennek több magyarázata is lehet. Az egyik ilyen magyarázat az, hogy kínossá válhatott az a csend, amely a leendő Orbán-kormány konkrét cselekvési tervét és kormányának leendő tagjait övezte. A félreértések elkerülése végett Martonyi megnevezése nem a bennszülött szavazópolgárok kíváncsiságának kielégítése végett volt fontos, hanem a „központ” megnyugtatására. Ha igaz az, amiről pár éve tekintélyes külföldi lapok is írtak, miszerint Martonyi a világ legbefolyásosabb és leggazdagabb embereit tömörítő, titokzatos Bilderberg-csoportnak a tagja, akkor máris értelmet nyer a bejelentés.

Sokan - főleg a Szovjetunió rossz emléke miatt - nagyon is helyesnek tartják maximális nyugati elkötelezettségünket.

Több mint ezeréves földrajzi elhelyezkedésünkből adódóan megkérdőjelezhetetlenül a Nyugat részei vagyunk. Ezért a Nyugat intézményrendszereihez való csatlakozási törekvésekben önmagában nincs és nem is lehet kivetnivaló. A probléma az euroatlantizmus kizárólagosságával van, valamint a nemzeti érdekek feladásával. Beszédes például az, hogy amíg mi elsőként, olvasatlanul és feltétel nélkül ratifikáltuk a nemzetállam megmaradásának szempontjából sorsdöntő jelentőségű Lisszaboni Szerződést, addig a hasonló súlyú Csehország utolsóként ratifikálta azt. Ráadásul úgy, hogy előtte garanciákat kért arra vonatkozóan, hogy a Lisszaboni Szerződés ne befolyásolja a XX. század egyik legnagyobb szégyenfoltját, a súlyosan diszkriminatív, máig a cseh jogrend részét képező Benes-dekrétumokat. De ugyanígy említhetném a határozott nemzeti érdekképviseletben mindig jeleskedő Lengyel-, vagy Írországot, vagy éppen Máltát is.

Kötődünk a Nyugathoz, ám származásunk okán ugyanennyire a Kelethez is.

Valóban, a földrajzi helyzetünkből adódó köteléken kívül van egy legalább ennyire fontos kötődésre okot adó tény: mégpedig a gyökereink holléte. A magyarságnak ez a különleges, kettős identitása az ázsiai gyökerekből, a keleti származásból adódik. A Jobbik legfőbb külpolitikai küldetése megteremteni az egyensúlyt Magyarország külpolitikájában, felváltva az eddigi egyoldalúságot. Több száz éve rimánkodunk, hogy egyedül vagyunk a szláv, latin, germán népek tengerében, rokon nélkül! Ideje hát 180 fokot fordulni, és rádöbbenni, hogy egy több tízmilliós turáni nemzetközösség tekint ránk rokonként. Elemi érdekünk a Törökországgal, Kazahsztánnal, Azerbajdzsánnal, Üzbegisztánnal és a többi közép-ázsiai országgal való szoros kapcsolat, amely nem csak külgazdasági értelemben jelenthet kiutat Magyarország számára, de felszabadító spirituális élményt adhat az együvé tartozás megélése. Ugyanígy fontos és megkerülhetetlen tényező az új évszázad két nagyhatalma, Kína és Oroszország. Továbbá nagyon fontos, kiemelt jelentőségű lenne az újbóli szoros kapcsolatfelvétel olyan arab és iszlám országokkal, mint Irán, vagy épp Szudán, amely tagja az Afrikai Uniónak és az Arab Ligának is. Ahogy például Szudánban, úgy más arab és muzulmán országban is vezető tisztségekben találhatóak meg az egykor diákként hazánkban tanuló szakemberek, politikusok, akik hálával és szeretettel gondolnak hazánkra. .

Oroszország és Kína stratégiai partnersége sokakban ellenérzéseket kelthet...

Oroszországra úgy kell tekinteni, mint a nyugatról keletre exportált gyilkos ideológia, a bolsevizmus első áldozatára. Oroszországban óriási változások mennek végbe, a lengyel-orosz közeledésnek például épp az elmúlt hetekben lehettünk a szemtanúi Katyn kapcsán, amelyet az oroszok átértékeltek, ahogy az egész szovjet rendszert is. Ha az írófejedelem, Alekszandr Szolzsenyicin - aki maga is a szovjet rendszer áldozata volt - elismerte Vladimir Putyin politikáját és törekvéseit, talán nekünk sem lehet okunk megkérdőjelezni. Kína pedig a leglátványosabb módon, rekordidő alatt hozza el saját népének a prosperitás lehetőségét. Ön szerint érdekli bármelyik épp-elméjű kínait az, hogy nevében kommunista államban él? Szerintem sokan élnének inkább egy nemzeti kommunisták által vezetett, prosperáló országban, mint egy nemzetellenes elit által tönkretett, széteső-félben lévő állam polgáraként. Szokás még Oroszország és Kína kapcsán a grúz és a tibeti agressziót is emlegetni. Amióta elolvastam Brzezinski (Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója - a szerk.) A nagy sakktábla című könyvét, amelyből részletesen kiderül, hogy az USA az ősi „oszd meg és uralkodj” elv alkalmazásával miképpen szerezheti meg Belső-Ázsia felett az uralmat, több hitelt adok azoknak a befolyásos nyugati lapoknak, amelyek mind az ukrán narancsos-, a grúz rózsás-, a kirgiz tulipános-forradalmak, vagy éppen a tibeti felkelés mögött egy gondosan előkészített CIA akciót sejtetnek. A magyar diplomácia részéről kalandorság, ha tisztázatlan és átláthatatlan nagyhatalmi csörtékben feleslegesen állást foglal és ezáltal veszélyezteti a stratégiai partnerséget bármely nagyhatalommal. Amint az a közelmúltban meg is történt nem egy esetben…

Törökország…?

Törökországban óriási horderejű változások mennek végbe Recep Tayyip Erdoğan kormányfővé választása óta. Törökország most készül szakítani a „híd-szereppel”, vagyis az önmagát Ázsia és Európa között feszülő hídként definiáló szereppel. A híd ugyanis bármily fontos, de sehova nem tartozik. A törökök a saját gyökereikhez térnek vissza a mesterséges szekularizáció közel száz évének távlatából. A fantasztikus gazdasági teljesítmény, az oszmán hagyományok és az iszlám reneszánsza mellett Törökország sorra rendezi a viszonyát történelmi ellenfeleivel: Örményországgal, Oroszországgal, Szíriával. Ezzel minden esély megvan rá, hogy Törökország az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja - a szerk.), Erdogan miniszterelnök és az akadémikus-politológus külügyminiszter, Ahmet Davutoğlu vezetésével jelentős geopolitikai tényezővé váljon, igazi magállammá nője ki magát a belső ázsiai török, vagy akár az iszlám államok között.

Az örmény népirtást sok nyugati országban már-már hasonló súllyal kezelik, mint a holokausztot.

Nem szerencsés, ha a politika erős lobbik játékszerévé válik tisztázatlan történelmi kérdések megítélésében. A Jobbik azért tiltakozott a holokauszt-tagadásról szóló törvény ellen is, mert máig nem tisztázott a holokauszt áldozatainak pontos száma, és nem a politika dolga, hogy ennek a vitának a büntetőjog eszközével véget vessen. Törökországban az Erdogan-kormány érdeme, hogy nemrég török-örmény történészekből vegyes vizsgálóbizottság alakulhatott, amely közösen vizsgálja az akkor történteket. Idegen államnak nem szerencsés ebbe a kérdésben politikai alapon beleszólnia, vagy sommás elítélő véleményt alkotnia, főleg egy olyan kegyelmi pillanatban, amikor történelmi esély adódik a viszonyok rendezésére.

A Jobbik európai szövetségesei nem kimondottan az Ön által megfogalmazott elvek mentén politizálnak. Vajon nem veszik rossz néven a Kelet, és különösen az arab, iszlám világ felé közeledésüket?

Átérezni ugyan nem tudom, de megértem a volt gyarmattartó angolok, franciák, hollandok vagy éppen belgák aggodalmait akkor, amikor volt alattvalóik ellepik a Piccadilly-t, vagy a Champs Elysée-t. Ez egy valós probléma, a bevándorlók veszélyt jelentenek az őket integrálni képtelen többségi, nyugati társadalmakra, az iszlám pedig látványosan teret hódít a keresztény Nyugaton. Ennek megfelelően a nyugat-európai nacionalizmus egyik fő mozgatórugója a bevándorlás-ellenesség, és az iszlám-fóbia, holott Európa fő ellensége nem a bevándorlás és az iszlám, hanem saját liberalizmusa és nihilizmusa. Amolyan „természetes reflexként” az iszlám-fóbia gyakran izraeli partnerséget szül. Magyarországon azonban sem a bevándorlás, sem az iszlám nem jelent problémát. Annál nagyobb veszélyt jelent viszont Magyarországra nézve Izrael, amelynek államelnöke, Simon Perez nemrégiben kijelentette egy tel aviv-i gazdasági konferencián, hogy a zsidó tőke felvásárolja Magyarországot - a modernkori gyarmatosítás jegyében. A mi feladatunk, hogy ez ellen a nehezen félreérthető hadüzenet ellen küzdjünk, amelyet érdekes módon a magyar politikai elit egyetlen tagja sem hallott meg. A nemzetérdekű külpolitika célja csak az lehet, hogy ezzel a valós veszéllyel szemben keresse meg a természetes szövetségeseit.

Horváth Ádám

Gyöngyösi Márton 33 éves közgazdász, politológus. Gyermekkorában több keleti országban is élt. Egyetemi tanulmányait Dublinban és Nürnbergben végezte közgazdaság-és politikatudomány szakon, utána négy évet adótanácsadóként dolgozott a KPMG dublini irodájában. 2004. decemberében költözött haza. 2010. januárjáig adótanácsadóként dolgozott a KMPG, majd az Ernst & Young budapesti irodájában. Szakterületén, valamint számos gazdasági, külpolitikai témában rendszeresen publikált, a Magyar Rádióban gyakran szólalt fel külpolitikai szakértőként, a Civil Akadémián külpolitikáról tartott előadást. 2005-ben ismerte meg feleségét, akivel első kisfiukat nevelik. 2006 óta részt vesz a Jobbik programjainak megalkotásában.

Az interjú megjelent a Bar!kád hetilap múlt heti számában

barikad.hu