Szegedi Csanád: Dél-Tirol, avagy miért kötelessége Magyarországnak védőhatalmi ernyőt vonni az erdélyi magyarság fölé

Az első világháború után Olaszországhoz csatolt, túlnyomórészt nem olasz népességű Dél-Tirol rendkívül széles területi, gazdasági és kulturális autonómiát élvez ma Itálián belül. Ez azonban nem volt mindig így. Az 1918-ban még 97%-ban németek lakta Dél-Tirolban (kb. 260 ezres összlakossággal) több évtizedes olasz elnyomás, etnikai tisztogatást célzó betelepítések, illetve az őslakosok jó egyharmadának Ausztriába kényszerítését követően a 20. század második felében már csak a népesség kétharmada maradt német, autonómia nélkül pedig mára már vélhetően kisebbségben volnának.

A XX. század 20-as és 30-as éveiben felszámolták a német nyelvű oktatást, még a német ajkú oktatókat is elbocsátották, s a helyükre olaszokat hoztak. Ezen felül - ismerős gyakorlat a kommunista Romániából és Csehszlovákiából - betiltották a német helységnevek használatát, cenzúrázták a maradék német sajtót, sőt, egy időben még a német sírfeliratokat is, s folyamatos volt az olaszok betelepítése is, főként az iparosítás útján.

1945 után egy picit lazult az olasz prés, már nem cenzúrázták a családneveket és a sírfeliratokat. Ausztria és Itália külügyminiszterei 1946-ban aláírták Dél-Tirolról a Gruber-De Gasperi Egyezményt, amely elvben szavatolta a német kisebbség számára a törvényhozói és végrehajtói autonómiát Bozen (olaszul: Bolzano) régióra, ahol a németek még többségben voltak. Az olaszok azonban elszabotálták ennek végrehajtását, oly módon, hogy Bozent egyesítették a 90%-ban olaszok lakta Trentino tartománnyal. Az így létrejött Trentino-Alto Adige tartomány ugyan szintén autonómiát kapott, az etnikai arányok viszont az egyesítéssel annyira eltolódtak, hogy az egyezményt gyakorlatilag jégre tették.

Ezután még csaknem három évtizedbe került az önrendelkezés kiküzdése, amelyhez nagymértékben hozzájárult, hogy a legyőzött Ausztria nem óhajtott kicsi maradni: a kettős állampolgárság itt soha nem volt kérdés, az ország hivatalosan támogatta a dél-tiroli autonómia-törekvéseket, védőhatalmi státust vállalt vérei mellett, keményen és folyamatosan tárgyalt Olaszországgal.

Nem lebecsülendő a tiroliak önvédelmi mozgalma sem, amelynek során a tüntetéseken túl „terrorcselekményeket” is elkövettek. Bár intenzitásában ez nem hasonlítható például az IRA küzdelméhez, hatékony eszköznek bizonyult akkor, amikor a tárgyalásos rendezés zsákutcába jutott. A dél-tiroli hazafiak kezdetben csak a tiroli piros-fehér zászlajukat vagy elszakadást hirdető feliratokat festettek fel (még ezért is egy-másfél éveket osztogattak az olaszok), később már az osztrák piros-fehér-piros trikolórt is. Amikor pedig a hírhedtté vált pfunderi perben bizonyítékok nélkül, kicsikart vallomásokkal 11-24 év(!) börtönbüntetésre ítéltek osztrák fiatalokat (azzal vádolva őket, hogy megöltek egy olasz hivatalnokot, azonban ekkoriban még nem vetődött fel a fegyveres ellenállás gondolata) az autonómiamozgalom radikalizálódott. 1956-től már a térségben legerősebb Dél-tiroli Néppárt is úgy döntött, hogy nemzetközi színtérre viszi az ügyet, a keményebb hazafiak pedig az infrastruktúrát célozták meg.

Létrejött a Dél-tiroli Felszabadítási Bizottság, élén a legendás Sepp Kerschbaumerrel. A Felszabadítási Bizottság 1961-ben vált külföldön is ismertté, amikor úgy döntöttek, hogy nagyszabású, ekkor még lehetőleg vértelen akciósorozattal hívják fel a világ figyelmét a dél-tiroliak jogfosztására. A Feuernacht („a tűz éjszakája”) fedőnevű merényletsorozatot 1961. június 11-e éjjelén hajtották végre, felrobbantva mintegy 40 villanyvezetéket és erőművi berendezést, Olaszország északi része sötétségbe borult, de nem halt meg senki. Az olasz megtorló műveletek során viszont több ártatlan dél-tirolit agyonlőttek, százakat letartóztattak, néhányan pedig Ausztriába szöktek. Az elfogottak napokon át nem kaptak enni és inni, ütötték- verték őket, némelyeknek súlyt akasztottak heréjükre, míg másoknak harapófogóval tépték ki a szeméremszőrzetét, s voltak, akik bele is haltak a kínzásba. Ausztria ismét az ENSZ-hez fordult. Végül néhány kegyetlenkedő csendőrt és rendőrt ugyan elbocsátottak, de a többieket előléptették vagy kitüntették. Bár érdemi bizonyíték nem volt a hazafiak ellen, Kerschbaumert és társait 11-16 év börtönbüntetésre ítélték, az ellenállás vezetője ezután nem sokkal szívinfarktust kapott és elhunyt cellájában (halálának évfordulója azóta is emléknap). A robbantgatások olasz megszállókat likvidálva is folytatódtak, ezek nem csekély részét már ausztriai és németországi németek követték el.

A támadások immár nem csupán Dél-Tirolban fordultak elő. Molotov-koktél hajigálástól a vasút- és útrobbantásig széles volt a skála, egyre több halálos áldozattal. Mondanunk sem kell,hogy Ausztriában is akadtak hazafias nagyvállalkozók, akik a fegyveres ellenállást pénzzel, kiképzéssel támogatták.

Végül Itália engedett, és 1971-ben, majd 1972-ben a római parlament megszavazta Dél-Tirol autonóm státusát. Mindez azonban elképzelhetetlen lett volna anyaországi, osztrák támogatás, nemzeti egység nélkül. A ma mindössze kb. félmillió osztráknak saját helyi parlamentje (Landtag) és saját helyi kormánya (Landesregierung) van. Az adóbevételek túlnyomórészt helyben maradnak, a közigazgatás és az oktatás szigorúan kétnyelvű és etnikailag arányos, sőt, azon olaszok, akik nem beszélnek németül, nem juthatnak itt közalkalmazotti álláshoz (a németek szinte mind beszélnek olaszul). Az etnikai arányosságról szóló helyi törvény megköveteli, hogy a szociális bérlakásokat, a lakásépítési támogatásokat, valamint a kulturális támogatásokat is minden településen az ott élő népcsoportok arányában kell elosztani. Az eredmény: ez a kis közösség nem olvad be, nem enyészik el a közel 60 milliós olasz népességben, Dél-Tirol osztrák-német jellegű maradt, a lakosság 69%-a német, arányszámuk nem csökken.

A hárommillió elszakított magyarnak ellenben évtizedek óta nincs valódi anyaországa, kormányaink nemhogy kiálltak volna nemzettestvéreink jogaiért a román, szlovák, szerb stb. hatalommal szemben, vagy az ENSZ közgyűlés előtt, de kifejezetten elárulták ügyüket, megtagadták egyébként alkotmányos kötelességüket. Az eredmény: a magyarság menekülése, fogyása, beolvadása, az intézményes magyarellenesség a szomszédos területrabló államokban.

Mindezért a nemzeti érzelműek, közte a Fidesz intelligensebb szavazói is elvárhatják, hogy Orbán Viktor leendő kormánya jelentse be a székely és érmelléki magyar területi autonómia támogatását, továbbá védő, avagy
oltalmazóhatalmi státusát az összes elszakított magyar nemzetrész felett. Mert magyar nemzet csak egy van, éljenek tagjai a trianoni szörnyhatárokon belül vagy kívül.

Szegedi Csanád,
Európai parlamenti képviselő

A cikk megjelent a bar!kád hetilap 21. számában.

barikad.hu