A létjogosultság nélküli újságírásról

Sajnos régóta úgy érzem: az újságírásnak jó ideje nincs létjogosultsága. Pályám során (ha annak lehet nevezni, mivel manapság elég "bloggerként" mindenféle baromsággal szerencsétlen világhálót szennyezni és ezt is szokás újságírásnak becézni) többször éreztem tehetetlen dühöt egy-egy esettel szembesülve.

Úgy éreztem s érzem: a valós tájékoztatás, a vélemény mit sem ér, kutya sem olvassa, a történteken pedig fikarcnyit sem változtat a tények megismertetése, legföljebb az olvasó a cikk végére ér, elképed, borzong, dühöng és továbblapoz. Ilyen volt például a "Temerini fiúk" ügye is. A csonkaországi magyar sajtóban kellő részletességgel elsőként számoltam be a srácok bebörtönzésétől a belgrádi tárgyaláson át a börtönbéli szenvedésükig és sok családtag haláláig, azonban mégsem történt semmi (noha sikerült az ügyet címlapra erőltetnem annak idején a legolvasottabb bulvárnapilapban), az igazságtalanság mértéke nem csökkent, a fiúk pedig továbbra is töltik évtizedes börtönbüntetésüket. Elég volt néhány pofon némi pia után egy forró nyári éjszakán ama széles temerini piactéren és néhány egyszerű, szegénységben élő magyar fiú a politikai játszámák miatt évtizedes börtönbüntetésüket töltve egész fiatalságukat egy szerb börtön falai között rohadhatja végig. És igen, ilyen érzésekkel töltött el az árvíz nemrégiben és ilyet éreztem a nagytétényi kilakoltatás és az igali sokgyermekes édesanya ügyét megismerve. Utóbbinak asszonynak az egyetlen bűne volt: sok utódot szült, magyar kisgyermekeket, anélkül, hogy ismerték volna a pénzügyi spekulánsok lelkivilágát és módszereiket. Férje pedig látványos öngyilkosságba hajszolta magát a Szabadság-híd Turul-szobrán, felgyújtva önnmagát mint Ján Palach, vagy a mi Bauer Sándorunk. Miért nincs az újságírásnak létjogosultsága? Mi megírjuk, a banki spekulánsok, csicskásaik és a törvénytelenséget törvényekbe ágyazó korrupt tisztviselők és politikusok meg röhögnek egy jót. A megalázott áldozatokon és rajtunk, szerencsétlen, naiv hülyéken.

Karinthy, Móricz, Krúdy és Márai idején talán még ért valamit a sajtó. Ők hírlapírók és írók voltak, a kor "celebjei". Akkoriban a hangzatos "civil kurázsi" fontos része volt az olvasás és a tájékozottság, az írott szónak súlya volt, a feltárt tényeknek következménye. Ma az olvasó továbblapoz, a néző egy apró, gombnyomó mozdulattal átkapcsol és örül, hogy ez nem vele történt meg, az elmúlt húsz (?) év velejéig korrupt politikusai (és pénzért bármit leíró sameszaik, mint például Bayer Zsolt, aki nem átallott a nagytétényi kilakoltatásról is össze-vissza csusztatni és hazudni) pedig becsukják a laptopot, esznek egy jót a büfében és várják a kommunikációs tréninget meg a nyaralást.

Ha ez az ország következmények nélküli, akkor ezért az. Bár nem érzem az újságírás érdemi létjogosultságát, a tények feltárását folytatni kell, még ha úgy is tartom, sokan egy szakadt Ladával versenyzünk a Forma-1-es mezőnyben. Az elmaradt rendszerváltás egyik legfontosabb feladata lenne ezen változtatni.

Hiszek benne, de nem reménykedem.

Horváth Ádám

Megjelent a Bar!kád hetilap két héttel ezelőtti számában

barikad.hu