Gyenge Zsolt: A kiválasztottak lapja

Vannak bizonyos nehéz napok. Például, amikor az ember megpróbál egy nyári hétvégén lejutni Budapestről a Balatonra, vagy a Velencei-tóra, vonattal. Megkockáztatom; a MÁV tisztában van azzal, hogy ilyentájt emberek tömegei igyekeznek arrafelé, bár a több éves, évtizedes, tapasztalat nem ezt bizonyítja. A vonatokon ugyanis – ahogy mondani szokás – embertelen körülmények uralkodnak. Na, nem azért, mert a szerelvények lassúak és koszosak, azt meg lehet szokni. Kezdő kalandtúrázóknak meg kifejezetten ajánlott. Az embertelen körülmény éppen a sok, de inkább rengeteg ember miatt alakul ki. Akik közül a többség – csak úgy mellékesen – állva teszi meg az uszkve másfél, két és fél órás utat. Hasonlattal élve, mint az állatok. Csakhogy ez nem igaz. Ugyanis az EU előírásai szerint az élőállatok szállításakor több helyet kell biztosítani egy-egy példánynak, mint amennyit a MÁV biztosít a tisztelt és kedves utasainak. Valami hasonlóban lehetett részük azoknak, akiket a lágerekbe szállítottak. És ez tényleg nem tulzás! Aki nem hiszi, járjon utána! Láger Tours a MÁV-tól! A jegy persze jó drága, viszont az élmény egy életre szól. Megaztán van itt kis magyaros furfang, ami elfeledteti az átmeneti kellemetlenségeket! Arról van szó, hogy az iszonyatos tömeg miatt a jegykezelő (lásd: kalaúz) nem tud jegykezelni. Meg valószínűleg fél is a nép közé menni, mert előbb-utóbb valaki jól megverné. Ígyhát az emberek lemennek a tóra, este meg visszajönnek, és a kezeletlen jegyet – 10% levonása mellett – szépen visszaváltják. Mert, ha a jegy nincs kezelve, akkor olyan, mintha el sem utaztak volna. A rutinosabbak viszont már egyáltalán nem vesznek jegyet; a jegykezelő úgysem jön. Így mindenki jól jár, a MÁV-nak meg már amúgy is mindegy.

De ez a pár utolsó mondat csak egy kis színes hír volt, merthogy a trauma mellékhatásaként lapozgatni kezdtem egy Nők Lapját. Nem kellett volna. Vagy lehet, hogy mégis. Megtaláltam benne „a hét témája” rovatot. Amikor nagyon boldog voltam - ez volt a címe. Természetesen erről nőket kérdeztek. 20-tól 70 éves korig. A húsz éves magyar nő Demkó Ráhel volt. A második, a harmincas, Vadász Éva, aki többek közt akkor volt a legboldogabb, amikor idén tizenötezren részt vettek az Élet menetén. Sajnos a többeikről sosem tudtam meg, hogy mikor voltak a legboldogabbak. Ahogy viszont lapoztam, feltünt az európai szemmel nézve érdekesnek, kicsit idegennek mondható arcuk. Mivel a fotójuk ott volt. Ajvé! (Ha ezt most kell mondani.)

Következett az „olvasnivaló” című dupla oldal, ahol Vámos Miklós beszélget Eszenyi Enikővel és Jónás Tamással. Remélem még a hülyék is tudják, ki az előbbi két ember, de megnyugtatok mindenkit, valószínű, hogy rajtuk kívül kevesen ismerik a harmadikat. Jónás Tamás ugyanis kortárs költő. Vagyis eleve hátránnyal indult az életnek. Ráadásul cigány. Mindez onnan derült ki, hogy Vámos érdekes módon szóba hozza a származását. Eme kis momentum viszont elgondolkodtatja az embert azon, hogy Jónás úr miért is szerepel az újságban? Azért mert költő, vagy azért, mert cigány? Függetlenül attól, hogy verseit sokan József Attila műveihez hasonlítják. Ezen egyébként szerintem már Jónás úr is elgondolkodott, mert mint mondja; ő költő, aki történetesen cigány. És sajnálja, hogy a „magyar társadalom” romának hívja a cigányt. Merthogy nyugodtan cigányozhatnánk a cigányokat és akkor a dolog nem lenne „eufemisztikus” (magyarul: szépítő), mert megtisztulna a negatív tartalmaktól. Más kérdés, hogy hogyan? Teszem én hozzá, mert költőnk emígyen szóla vala: „A cigány hagyományokban tényleg nincs ott a munka szeretete, ezt be kell vallani. Én sem szeretek dolgozni, inkább olyasmivel foglalkozom, amihez szerelem jellegű kapcsolat fűz.”
Például, „Te és a drog?” – kérdezte Vámos, amire a szerelemember azt monda: „Nekem segített.” Majd meg is magyarázta: „A boldogságképességem nem alakult ki. Később kellett elsajátítanom, ebben segítettek a mértékkel használt drogok.” Továbbá emberünk – ahogy kiderült a beszélgetés további részéből – úgy próbált javítani súlyos anyagi helyzetén, hogy nemes egyszerűséggel kölcsönt kért egy csomó írótól. Elvégre, aki nem szeret dolgozni és be van drogozva, mást nem nagyon tehet.

Ennyit a Nők Lapjáról. Lehet, hogy nincs már SZDSZ, meg a komcsik is parkolón vannak, de ne feledjük; csapataik harcban állnak és töretlenül rombolják társadalmi normáinkat. Különben, nem mellékesen, e fent idézett két cikk között a – akárhogy is nézzük – köztársasági elnök Schmitt Pál feleségével készült interjú címének nem adták volna a „Nem vagyunk mintacsalád” címet. Mert, bár Schmittné mondata őszinte, de mégis szerencsétlen.

Persze a kiválasztottak – még – bármit megtehetnek.

Gyenge Zsolt
barikad.hu