Zalai Károly szűrszabó iparművész életútja és munkássága IV.

2.4 Katonai évek

1961-ben vonult be a mester sorkatonának. Ő és generációja már csak 2 évre vonult be, mert az addigi 3 év szolgálatot sokan bírálták azzal, hogy túl sokáig kiesnek a bevonultak a termelésből, sokat felejtenek. Zalai Károly először Nagykanizsára vonult be a lövészdandárhoz. A seregen belül volt az úgynevezett MHSZ, vagyis a Magyar Honvédelmi Szervezet, ami több részre lett felbontva, többek közt modellező klubra, lövészklubra. Bakonyban a klubjai közül kettő volt nagyon keresett, a modellező és az ejtőernyőző klubok. Zalai Károly az ejtőernyőzést választotta, annak ellenére, hogy az apja nagyon féltette ettől. Veszprémben egy téren ennek a klubnak felállítottak egy állványzatot 5m magas oszloppal, ahonnan derékszíjas kötéllel kellett leugrani úgy, hogy ne törjön ki az ember lába. Egyik nap az apa meglátta, hogy a mester mire készül, ezért otthon kapott is érte egy nagy pofont, de legközelebb már úgy „bitózott”, hogy kimérte, mikor jön arrafelé az édesapja, és akkor nem ugrott egy darabig. Tehát, mire Nagykanizsára be kellett vonulnia, addigra már túl volt 23 ugráson, de erről senkinek nem beszélt otthon, nehogy baj legyen belőle. A családban csak az édesanyja tudott erről. Az akkori, kupolás formájú ejtőernyők egyébként nehezen kezelhetők voltak. Mikor elkezdődött az alapkiképzés Nagykanizsán, egyik nap bement a szállásra egy főhadnagy, aki kérdezte, hogy ki milyen szakkörbe, klubba járt. Itt Zalai Károly mondta, hogy ejtőernyős klubban volt, 23 ugrása van, ezt tudta is igazolni az ugrókönyvvel. Rajta kívül még két ember volt ilyen klubban. Később név szerint őket keresték, be kellett menniük a parancsnokhoz. Újdörögdpusztára lettek áthelyezve, a légideszant felderítő-zászlóaljhoz. Este a három ejtőernyős sokáig kereste a térképen az új kiképzési helyét, de nem találták meg, mivel igen kis település volt, amit egy térkép sem jelölt. Talán tanyáról lehetett szó. Ezután csomagostul feltették őket egy teherautóra. Útközben még látták, ahogy elhagyják Tapolcát, végül megérkeztek egy nevesincs, sík, kopár, helyenként erdős területre. A legtöbben újoncok voltak ott, csak néhány kiképzőtiszt volt idősebb. A kiképzés nagyon kemény és megerőltető volt. Arra készítették fel őket, hogy elsőkként foglalják el Ausztriát, miután atomtámadást intéztek volna ellene. 1-1 rajban 5-en voltak, és minden rajnak volt egy „atombiztos” páncélozott járműve. A terv az volt, hogy Zalai Károly raját leviszik Kecskemétre, és onnét repülnének ki az ugrási zónába (akkor még a pápai reptér nem létezett). Ezt nagyon sokat gyakorolták még itt Magyarországon. A képzés erősségét mutatja, hogy többek közt 3km-es rajversenyt rendeztek teljes védőfelszerelésben, gázálarccal, védőköpennyel, védőharisnyával, egyebekkel. Gondolta a mester, ha ezt sikerül túlélnie, akkor mindent. Folyt a víz a műanyagba és a szorító, vastag gumiba beöltözött emberekről, levegőt is alig tudtak venni. A Dunánál is sokszor jártak vízi táborban, ahol valami nagy „kipufogót” kellett építeni a járművükre, és ezzel a nagy csővel levegőzve hajtottak át a Duna fenekén a túlsó partra. Arra is volt példa, hogy a kiképző egyszer csak a hasára ütött, és azt mondta, hogy elromlott a motor, ki kell szállni. Ekkor elárasztották a belső tér egyik részét a folyó vizével, hogy ki tudják nyitni az ajtót, aztán felúsztak a felszínre. A téli táborban, amikor leesett a hó, kitették őket egy ismeretlen kopár helyre. Segítség nélkül mindenről nekik kellett gondoskodni. Zalai Károly azonban élvezte is, mert ekkor „el lehetett bohóckodni”, és sok mindent nekik kellett kitalálni, hogy valahogy túléljék azt a két hetet, amíg egy-egy kiképzőtábor tartott.

Zalai Károly1963-ban szerelt le. Először eljátszott a gondolattal hogy marad a seregben, de nagyon sokszor emberhez nem méltó dirigálással és pökhendi hangnemmel találkozott, ezért döntött mégis a leszerelés elfogadása mellett. Emellett súlyos vállsérüléssel is küszködött, ami a kötelező dzsúdó-edzésekből maradt hátra. Ekkor még nem voltak tornatermei a seregnek, raktárakban gyakorlatoztak, és Zalai Károlyt úgy találták dobni, hogy rávágódott az egyik fémpolcra, és ennek az egyik része beleállt a vállába. Két hétig tartózkodott otthon betegszabadságon. A honvédségben marasztalni akarták felettesei, végül nem így döntött. Szakaszvezetőként szerelt le novemberben, éppen letöltve ezzel a két szolgálati évet.

A katonaság után visszament a KTSZ-be dolgozni. Közben voltak egyéb kiugrásai, például dolgozott színháznak színházi szabóként, Veszprémben és a fővárosi Katona József Színházban is 1967-ig. A színházban nem volt túl kellemes a légkör: akadt néhány, a mester által beképzeltnek tartott színész, akikkel nem tudta megtalálni a közös hangot, például Linka György és Táncos Tibor. A színház után jelentkezett az akkor frissen alakult kézműipari vállalathoz a honvédségen belül. Csoportvezetőnek vették fel. Munkatársainak 90%-a nő volt; otthonkákat, kötényeket, és hasonló ruhadarabokat kellett készíteniük, hiszen ez a részleg kimondottan a honvéd feleségek részére lett fenntartva. Főnöke alezredes volt, ő alá volt mindenki beosztva. Ez a munka viszont nem kötötte le az iparművészt, unalmasnak tartotta azokhoz képest, amiken ő korábban dolgozott. Sokakkal beszélgetett is, és ismét előjött a kérdés, hogy miért nem marad a honvédségnél. Az egyik női dolgozó férje ruházati szolgálatvezető volt Veszprémben. Ez a hölgy mondta neki, hogy keresnek a férje mellé egy raktárvezetőt. Utána érdeklődött, jelentkezett, és felvették ruházati szolgálatvezetőnek, noha először raktárosról volt szó. A raktárhoz építettek egy műhelyt, ahol két cipész és két szabó dolgozott, javították és foltozták a gyakorló ruhákat, és talpalták a csizmákat - surranó akkoriban még nem volt rendszeresítve. Zalai Károlynak csak egy problémája volt, hogy nem kapott lakást. Végül lehelyezték Káptalanfüredre, ahol volt egy üdülőtábor. Ennek az az előzménye, hogy akik itt voltak a mester előtt, azokat letartóztatták, mert sikkasztottak. És ő pont összeveszett a felettesével, aki ide helyezte le táborvezetőnek. A sikkasztásos ügy után ez nem túl kedves beosztásnak számított. Eddig mindenkit letartóztattak, és gondolta, biztos őt is le fogják egyszer valami miatt. A tábor sátrakból állt honvédségi szakácsokkal, és a beutaltak két hetes ciklusokkal váltották egymást. A táborvezetőnek feladata volt a táborral kapcsolatos pénzügyek intézése is, mindennel el kellett számolni. Egy darabig nem is volt gond, aztán egyik nap letelefonált neki a főnöke, hogy csehszlovák sportküldöttség érkezik a táborba, és ha az érkezésükig nem lesz minden rendben, akkor lelövi. A lelövést nem kell komolyan venni, bár ezt pont az az ember közölte Zalai Károllyal, akivel ő annak idején összeveszett. Egy héttel később jött egy új parancs, hogy gyalog ugyanezt a csoportot kísértesse ki Balatonalmádiba, mert ki vannak telepítve, valamint azonnal pakoljon össze mindent. Zalai Károlynak az is furcsa volt, hogy a táborba egymás után érkeztek a behívó levelek. Kiderült, hogy Csehszlovákiában engedetlenség lett úrrá; 3-4 nap alatt egyedül maradt beosztottjaival, mert már minden beutalt elment. Ekkor felhívta a felettesét, hogy mit tegyen, és közölték vele, hogy pakoljanak össze mindent, kapnak egy Csepel teherautót és egy víztartály-kocsit, majd indulás előtt megkapja a parancsot is. Zalaiék már sejtették, hogy ki kell menniük Csehszlovákiába valamiért. A tehergépkocsi mindenféle félkész, nem romlandó étellel dugig lett tömve, ráadásul kaptak mellé egy utánfutós konyha-kocsit is. Zalai Károly társaságához csatlakozott egy raktáros és két szakács. Miután indulásra készen vártak, mondták nekik, hogy aki tud, még utoljára menjen haza elbúcsúzni, mert nem tudni, mikor jönnek haza. Ha előbb kell indulni, kimegy a kiértesítő-kocsi, ami jött is. E rövid szabadidő alatt, miután Zalai Károly régebben összeveszett az élettársával, „bosszúból” megnősült (e házasság csak fél évig tartott). Tehát el kellett indulni: a mester rangidős lévén kapott egy „raj GAZ-t”, vagyis egy személygépjárművet, utána mentek a többiek - az élelmiszeres teherautó, a vizes autó, mindegyiken 2-2 ember, összesen 5-en. A mester kapott egy borítékot, amit csak a határhoz érve volt szabad kinyitni. A határig semmi gond nem volt, de ahogy átlépték azt, minden kútra ki volt írva, hogy „fertőzve”. Szerencsére volt még vizük. Vizet sehol nem adtak nekik, inkább leköpködték őket. Ahogy az iparművész visszaemlékezik, szerinte akkor mégiscsak egyfajta „aranyviláguk” volt, mert annyi téliszalámijuk meg kolbászuk volt elcsomagolva, hogy csak keresniük kellett egy magyar falut, abban egy kocsmát, amibe bementek „egyezkedni”. Téliszalámival fizettek a sörért, pálinkáért és egyebekért. De mivel másutt sem volt víz, megesett, hogy tőlük kértek, de csak sört tudtak eladni, azt viszont sikerrel. Később már annyi pénzük lett, hogy nem is tudták, mihez kezdjenek vele. Volt úgy, hogy a kocsi kesztyűtartója dugig volt százassal. Persze a parancsban az is állt, hogy előre kijelölt helyen és időpontban vételezzenek, de időnként nem is volt ott a másik fél, amikor meg lett beszélve. 10 napig tartott a vándorlásuk, konfliktusok nélkül. Nem is érdekelte őket, hogy forradalom van-e vagy nincs, nekik az járt a fejükben, hogy hol tudnának legközelebb „seftelni”, hol tudnának megint egy csomó konzervet eladni. Egyik alkalommal már hazafelé tartottak, mikor betértek egy faluba, ahol megállítottak egy embert: „Ne haragudjon, hogy megkérdezünk valamit, van 10.000 darab tojás, nem kell?” „Mennyi?!”, kérdezett vissza a lakos. „Hát tízezer nem kell, de azért egy ezer darab jó lesz. Mit kérnek érte?” „Valami édességet.” „Hát, olyan sok nincs, van belőle 3 doboz.” „Nem baj, elvisszük.” Ezzel meg is kötötték az üzletet. Volt úgy, hogy ingyen rengeteg savanyúságot adtak egy háziasszonynak, és még ki tudja, mi mindent, de semmit nem kértek érte. Valahogy el kellett használni mindent, hiszen ha ezeket visszavitték volna, akkor kérdőre vonták volna őket, amit senki nem akart. Mindenki épségben megérkezett, és egy darabig otthon is maradhattak. A történet végén Zalai Károly azt is mondta, hogy indulás előtt alá kellett írni nekik egy dokumentumot is, amelyben elfogadták, hogy ezekről soha nem beszélnek.

(folyt. köv.)

Gyenge Szabolcs
barikad.hu