Zalai Károly szűrszabó iparművész életútja és munkássága V.

2.5 A börtönévek és a megfigyelés

Mindezek után nehéz és problémákkal teli idők következtek. Egyik komoly gond volt a lakásszerzés. Zalai Károly kérelmezte az áthelyezését Katafára, ahol végre kapott szállást is. Ekkor 1970-et írtak. Itt volt egy kis ideig laktanyaparancsnok, csak épp a laktanya volt üres, így ez meglehetősen nyugalmas beosztásnak bizonyult. Két sorkatona védte a laktanyát, annak ellenére, hogy a terület 70 hektáros volt. A két őrre azért volt szükség, hogy ne hordják szét a felszerelést a közelben élő cigányok. A laktanyához tartozott egy ház a tiszteknek és helyetteseiknek. Akik itt laktak, az iparművész szerint elég rossz modorú, alkoholista emberek voltak, amiből baj is lett: ott lakott egy párttitkár is, aki huzamosabb ideje nem akart lakbért fizetni. Erre egyik nap felkereste őt Zalai Károly, és azt mondta neki, de szigorúan csak humorosan, hogy ha nem fizet, le fogja lőni. Ez után a titkár panaszt tett a parancsnoknál, akkor, amikor a mester hazafelé tartott, hogy szabadságát töltse. Egyik éjjel tehát letartóztatták. Gyorsan megkérdezte, hogy miért, és a válasz az volt, hogy szolgálati közeget fegyverrel fenyegette, ezen kívül tiltott határátlépési kísérletet tett, és tiltott jelképet használt. Nem nagyon értette a vádakat, de el kellett mennie a fogdába (ekkor már őrmesteri rangban szolgált). Másnap bevitték Veszprémbe, kihallgatták, és felhívták a győri kapcsolattartókat, hogy Zalai Károly „szökésétől tartani kell”. Erre elrendelték az előzetes letartóztatást: Győrbe vitték a katonai ügyészségre. Ott mindenekelőtt rabosították, egyszemélyes zárkába zárták, és minden nap, minden órában vitték fel az ügyészhez, hogy írja alá a jegyzőkönyvet. Ekkor már a határátlépési kísérletet nem nagyon hangoztatták, mert előtte közölte a mester, hogy ismeri a helyi erőket, bármikor foghatott volna egy gépkarabélyt, és átmehetett volna Ausztriába úgy, hogy többé nem is látják. Így maradt a többi vád. Az iparművész irodájában fel volt akasztva az angyalos Kossuth-címer, innen eredt a tiltott jelkép használatának vádja. Azzal védekezett, hogy ez benne van minden történelemkönyvben, és 1968 óta kezdte kutatni azt a korszakot (belevéve a szűrt is). Rátértek a fegyveres fenyegetésre. Az iparművész elmondta, hogy meg tudja mutatni, hogy a párttitkár két hónapja nem fizet lakbért, és amúgy se volt nála semmiféle fegyver. Hetekig minden nap és éjjel vitték kihallgatásra úgy, hogy a családja nem tudta, hol van. Később nehézségek árán megtudták, hogy Győrben van, de a látogatást nem engedték meg. 1 hónap elteltével sem volt hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet. 1 hónap után a felügyelő közölte Zalai Károllyal, hogy történjen bármi, akkor is eléri, hogy aláírja azt. A mester teljesen eltökélte magában, hogy ő ezt, ami nyilvánvalóan koholt, nem írja alá. Össze kellett pakolnia, és elvitték Székesfehérvárra. Az ottani börtönben töltött egy éjszakát, másnap felvitték Budapestre: először a főutcára, ott megint kihallgatták, utána bevitték az Országos Megfigyelési- és Elmegyógyászati Intézetbe, a Kozma utcába. Itt olyanok voltak, akik nem feltétlenül elmebajjal kerültek be, hanem meggyűlt a bajuk a hatalommal valamilyen úton-módon. Többek közt ide zárták be Nagy Imre személyi titkárát, ő volt az 1-es számú zárkában. Vele a mester is megismerkedett: egy szombati napon beengedték hozzá, mikor az igazgató nem volt ott. Mikor a folyosó felmosása közben odaért, pár percre bement hozzá, és megtudta, hogy őt is ítélet nélkül hozták be 1957 elején. Akkor már 13 éve ott ült ítélet nélkül, bár először úgy volt, hogy halálra ítélik. Azt, hogy életben maradt-e, vagy kiengedték-e, már nem tudta meg Zalai Károly.

Minden nap 6 kört gyalogolhatott mindenki az udvaron, egy szoba nagyságú elkerített helyen. Közben Zalai Károly családja valahogy ki tudta nyomozni, hogy hol van most, és elmentek meglátogatni. Az apa 2000 forintot adott neki csupa 100-asban azzal, hogy „pénzért mindent meg lehet venni”, hátha sikerül vele kijutnia. Egyik nap bevitték az elektrosokk szobába, ahol csak azt a kérdést tették fel neki, hogy aláírja-e azt a bizonyos nyilatkozatot. Ő viszont, elhatározásához híven rendre nemet mondott. Visszavitték a zárkájába, és ahogy eddig is, az egyik elítélt, a mester régi iskolás ismerőse, aki akkor már jó 10 éve ott volt, hozta a napi gyógyszereket. Az egyiket nem nyelette le vele, mondván, hogy ha így tenne, még azt is bevallaná, amit nem tett meg. Zalai Károlyt 3-szor sokkolták meg, de sose írta alá a vallomást. Kis idő múlva lezárták az ügyet, és Szombathelyre vitték egy határőrlaktanyába, mint „elrettentő példa”. Itt akarták kihirdetni az ítéletet. Ekkor már 5 hónapja és több mint 3 hete nem volt szabadlábon. A tárgyaláson két koronatanú volt, egyik a már ismert párttitkár, a másik a volt apósa, aki úgy lett tanú, hogy pufajkás is volt, és míg Zalai Károly távol volt, átkutatták az otthon maradt összes holmiját, melyek között rendszerellenes dolgokat is találtak. Volt a tárgyaláson még egy kinevezett ügyvéd, aki nem védte Zalai Károlyt, csak mindenre bólogatott. A fegyverrel való fenyegetés tisztázódni látszott, mikor a szakértői véleményben kijelentették, hogy a szolgálati pisztoly a cselekmény alatt a helyén volt, a szekrényben, és egy lőszer sem hiányzott. De még mindig ott volt a tiltott jelkép viselése, a címer az iroda faláról. Mondták neki azt is, hogy egyezzen bele az ítéletbe, ne fellebbezzen. Végső soron egy év nyolc hónap börtönre ítélték. Jelezte, hogy mindenképp fellebbez. A kihirdetés után két perc beszélgetést engedtek meg neki a szüleivel, majd visszavitték Győrbe. Ott két hónapot ült, közben megérkezett egy határozat is. E tetemes papírhalmazban persze a sokkolásról egy szót sem írtak le. A családtagok csak néhány alkalommal beszélhettek vele - ez az időszak nagyon megviselte. A kálvária azonban ezzel sem ért véget: két hónap múlva felvitték a fővárosba, a főutcába, ahol lebonyolították a Legfelsőbb Katonai Bíróság tárgyalását. Ekkor az 1 év 8 hónap ítéletből összességében 8 hónapot teljesített már. Az itteni ítélet szerint már csak 6 hónapot kapott, valamint teljes lefokozást, de ennek is leülte még a harmadát, tehát a szabadulás már elérhető közelségbe került. A harmadik tárgyalásnál a védőnek elmondta a mester azt, ami eddig minden végzésből kimaradt: háromszor sokkolták. Erre csak az volt mindig a válasz, hogy ezt ki ne mondja még egyszer, jobb, hogyha hallgat.

3 nap múlva tényleg szabadulhatott. A hazaútra való útiköltséget is megkapta, valamint egy villamosjegyet, de az irányt, hogy melyik utcákban mehet végig, hogy elérje a déli pályaudvart, megszabták neki. Ha eltévesztette volna ezt, vissza kellett volna térnie a börtönbe. A szabadulás novemberben volt, Zalai Károlyt pedig márciusban fogták el, így ruházata nem védte a hidegtől. A cipő is lötyögött a lábán, mert a cipőfűzőt már nem adták vissza neki. Fogalma se volt, merre induljon útnak, nem tudta, kit keressen. Egyszer csak megállt előtte egy férfi, aki behívta magához. Ezzel az emberrel az iparművész sok évvel később is tartotta a kapcsolatot. Ez az ember adott neki cipőfűzőt és kabátot, meg pénzt is. Tisztában volt vele, min megy keresztül, mert elmesélte, hogy ő is ’56 miatt ült. A mester tudatta vele, hogy van pénze, de a férfi azt felelte, hogy az, amit neki adtak, csak félútig jó, biztosan leszállították volna, és akkor mehetett volna vissza a börtönbe, mert nem jelentkezett az adott állomáson. Kapott vacsorát is, és az illető kikísérte az állomásra. Itt le kellett pecsételtetni a szabaduló levelet (úgy néztek rá, mint egy „rablógyilkosra”). A vonat este 10 órakor ért be Veszprémbe. Végül is hazakerült, de másnap jelentkeznie kellett a helyi rendőrségen, itt is be kellett mutatni az iratait. Ettől fogva kezdték megfigyelni, bár ezt nem közölték vele. Tréfásan, kissé ironikusan meg is jegyezte nekem, hogy talán még most is figyelik, csak nem tud róla. Ezzel a tudattal nagyon nehéz lehetett együtt élni.

Szabadságvesztés alatt nem kapott fizetést. Elment a szolgálati lakásához, hogy kiköltözzön, de nem engedték be az alakulathoz. Nagy nehezen sikerült azért bejutnia a lakásba, ami teljesen üres volt. Még nehezebben ugyan, de beengedték a hadtápfőnökhöz, és ott kérte a volt rendfokozatához mért fizetést, hiszen 9 hónapig tartották fogva úgy, hogy még nem fokozták le. Tucatnyi telefonálgatás után mindent, még a lakásfelmondási szerződést is lerendezték, így kapott több mint 12.000 forintot. A villanyszámla kifizetését ugyanakkor nem tudta kikerülni, így két évig fizetnie kellett.

Egyszer egy rábafüzesi ismerőse meghívta látogatóba - Rábafüzes viszont határterületre esett. Ennek ellenére elengedték, és találkozhatott meghívójával. Ebéd után elmentek a helyi kocsmába meginni egy sört, hogy amellett beszélgessenek még, de Zalai Károly mindenképp még aznap haza szeretett volna menni, így nem időztek sokáig. Időben el is indult, de két rendőr igazoltatta, és, mivel még nem állították ki az új személyi igazolványát, csak a szabaduló levéllel tudta magát igazolni. A rendőrök megparancsolták neki, hogy menjen velük, de a mester visszakozott. Közölte, hogy nemrégen Katafán szolgált, akármelyik nap zökkenőmentesen tudott volna disszidálni, ugyan minek akart volna pont most, büntetés után kimenni az államból. De a rendőrök hajthatatlanok voltak: a kocsmárosnak elveszett a karórája, ezért Zalai Károlynak meg kellett mutatni az övét. Pont ugyanolyan veszett el, mint amit ő hordott. Az iparművész úgy védte meg magát, hogy megmondta az órája számát, tehát az óra nem lopott. Szétszedték az órát, de a szám igaznak bizonyult, így elengedték. Hazakerült Veszprémbe. Ott még volt rá alkalom, hogy egy-egy napra bevitték a fogdába, aztán felhagytak ezzel a gyakorlattal. Időközben rengeteg munkahelyről bocsátották el, miközben természetesen figyelték. 1971-ben, megnősülésének évében váltotta ki a vállalkozási engedélyt azzal, hogy majd otthon fog dolgozni, addig se tudják kirúgni sehonnét. Innentől fogva hivatalosan női-férfi szabó lett. Feleségével együtt a lakótelep után Hajmáskérre költöztek egy családi házba.

A szűrt 1968-tól kezdte el kutatni, 1969-ben készült el első két munkája. Mindkettő zsűrizett is volt Győrben, de úgy minősítették, hogy „az eredeti hű mása, a mai életbe nem beilleszthető ruhadarab.” Ennek ellenére tudatosan kezdte készíteni őket, mert volt ösztönzés: először egy hagyományőrző egyesület rendelt, utána Dabronykára a betyárcsárdába vitt egyet, de ezt a csárda tulajdonosával levetették a falról. Emiatt megint zaklatni kezdték, de Zalai Károly szerint, ez már az eddigiekhez képest egészen kibírható volt. Tudtára adták, hogy nagyon nem tetszik nekik, amit csinál, meg is kérdezték tőle, hol a minta, mire a mester a fejére mutatott: „Itt bennt. Innét maga nem tudja kiszedni.” Ezek után sűrűn jött hozzá a társadalombiztosítási ellenőr, és alig fejezték be az egyik ellenőrzést, rövidesen jött a másik. Az ilyen jellegű zaklatások 1971-től 1982-ig tartottak. 1982-ben már nem bírta tovább, beadta az engedélyét, és elment dolgozni egy műtrágya- és vegyszerkészítő üzembe betanított munkásnak. Egyik nap szét kellett szednie valamit a csővezetéknél, de ráfolyt az összes cián-klorid. Az egész melle és hasa elégett, egy hónapig kórházban volt. A sebet súlyosbította, hogy a helyszínen lefújták az égést valami spray-vel, ami még nagyobb kárt okozott, és így nyílt seb keletkezett. Nem akart oda visszamenni dolgozni, de az igazgató felajánlotta neki, hogy karbantartónak elmehet az energiás részleghez, ott ilyen veszélyes anyaggal nem dolgoznak. Így is lett. Közben esti tagozaton elvégzett egy emelt szintű szakképesítést. Ezután 1986-ig csoportvezetőként dolgozott. ’86-ban egy ismerős katonatársa felajánlotta neki, hogy menjen el Csopakra „vagyonőrfélének”. Utánajárt, és kiderült, hogy itt csak egy műszakban kell dolgozni az eddigi 3 helyett, a fizetés pedig majdnem még egyszer annyi, mint a mostani állásában, így hát elvállalta a csopaki állást, ahol 1991-ig dolgozott. Ekkor adták el a hajmáskéri lakást és vették meg azt a házat, amiben családja máig él.

(folyt. köv.)

Gyenge Szabolcs
barikad.hu