Zalai Károly szűrszabó iparművész életútja és munkássága VII.

2.7 A hit ereje

A pápával való találkozást követően fél év múlva felkeresték Zalai Károlyt a jeruzsálemi templomos lovagrendtől, Portugáliából. Felajánlották neki a csatlakozást, melyet körültekintő információszerzést követően elfogadott. A felvétel külön procedúrával járt, mindenféle hivatalos papírt fel kellett mutatnia. Ezen felül egy évig még kötelezően nem lehetett teljes jogú tag, csak ez után avatták fel. Avatását tekintve sem beszélhetünk egyszerű eseményről, ugyanis előtte is meghatározó élményben volt része.

Egyik szombat reggel arra ébredt, hogy rettentő módon zsibbad a lába, ráadásul hideg volt, ha ráállt, nem tartotta meg. Ezen a forró fürdő se segített. Ekkor volt Várpalotán egy pápai nunciusi nagymise, ahova őt meghívták, és mindenképp el akart menni a rendezvényre. Így is tett, végig állt másfél órát, de nagyon fájt már a lába. Neje ott szólt a lovagrend egyik rendes tagjának, Mikola főorvos úrnak, hogy legyen szíves, nézze meg az ura lábát. Ott a helyszínen meg is vizsgálta neki, gyógyszert javasolt rá. Zalaiék hazafelé tartottak (ekkor kis Polskijuk volt), de a mester lába már annyira fájt, hogy nem tudta benyomni még a kuplungot sem. Szerencsésen beértek Veszprémbe, ahol elmentek a kórházba. Szabó doktor megvizsgálta, aki később azzal jött vissza, hogy „eldohányozta” mind a két lábát, és mind a kettőt combtól lefelé amputálni kell. Befektették a kórházba, de másnap, április 29.-én Mikola főorvos áthozatta őt Székesfehérvárra, és ő is megvizsgálta. Másnap kora reggel ő is ugyanazt mondta az iparművésznek, mint az előző orvos. A helyzetet súlyosbította, hogy az artériából jött vissza a vér, amiből trombózis alakult ki, és már így is késett a műtét. Az operáció csütörtökre esett, és Zalai Károlyt szombaton avatták volna rendi taggá Tihanyban. Hiába kérte, nem odázhatták el a műtétet. Csütörtök reggel ő volt az első. Először érzéstelenítő szondát adtak neki, de műtét közben kijött a helyéről, ezért egy darabig érzett is mindent, aztán gyorsan elaltatták. A beavatkozás baj nélkül megtörtént. Délután, amikor felkelt, azt mondta neki az orvos, hogy azokat a „slagokat” majd csak hétfőn lehet kivenni a combból. A mester természetesen nagyon várta már a hétfői napot. Kötéscserénél jelentős duzzadásokat vettek észre, amelyeknek nem lett volna szabad ott lenniük. A főorvos csipesszel megcsípett egy duzzanatot, mire felgyülemlett genny tört belőle elő. Később megismételte ezt a főorvos. Hiába távolították el a gennyet, a seb begyulladt. Zalai Károlyt át kellett vinni egy másik osztályra, ahol kapott tolószéket is. Míg várt a sorsára, nem sokat foglalkozott a sebbel, inkább azokat vigasztalta, akik épp készültek a műtétre. A varratokat már ki kellett venni, de a seb nem akart gyógyulni, és szét is nyílt. Nem tudtak többet tenni, várták a gyógyulást. A mester ugyan hazamehetett, de minden héten szerdán jött érte a mentőkocsi, hogy Székesfehérváron kivizsgálják. „Ez így ment majd’ egy évig.” Semmi, még az antibiotikumok sem segítettek, nem gyógyult. Megint befeküdt Mikolához, akik még több elhalt részt faragtak le, csakúgy, mint eddig többször az elmúlt évben. Mikola főorvos egyik nap csak annyit mondott Zalai Károlynak, hogy van neki 1% esélye, „adjon még hozzá 99-et.” Mire a mester: „Nem vágod le följebb?” Nemleges volt a válasz, hiszen az már túl fent lett volna. Zalai Károly mást nem tudott tenni, hazament. Sokat gondolkozott, az asztaltól kisebesedett a könyöke. Aztán a varrógépnél kicsit dolgozgatott, azzal is terelte a figyelmet, amennyire lehetett. Eszébe jutott a pápa, írt neki egy levelet, azt kérte benne, hogy imádkozzon érte, kérje az Isten segítségét, mert neki még feladata van, amit be akar fejezni (1. kép). Rá két hétre megjött a válasz, és ehhez küldött a pápa egy megszentelt feszületet, amit a mester azóta le nem vett a nyakáról (8. kép). Eltelt megint két hét, és jött a háziorvos, aki először el se merte mondani, mekkora a seb: 17cm hosszú, 6cm széles és 6cm mély volt ekkor, és már a csont is kilátszott. A doktor csak a nejének merte elmondani, hogy itt semmi jó nem lesz. Zalai Károly mondta az orvosnak, hogy többet nem is kell jönnie, mert ő maga szereti bekötni a sebet. Közben még mindig rendszeresen vitték fel Fehérvárra. Egyik ilyen alkalommal a főorvos megkérdezte: „Te, mit csináltál a lábaddal?” „Miért?” „Hát nem figyelted?” „Hát én nem látok le oda!” „Na, gyere, hozok egy tükröt!” Látta, hogy kisméretű „puklik” jöttek egymás után. Tehát kezdett gyógyulni a seb, mindenütt. Egyszerre töltődött fel és ment össze úgy, hogy nem kellett varrni sem. Mégiscsak hatott az ima. 3 hét múlva mondták neki, hogy most már csak egy hónapban egyszer kell felmenni vizsgálatra, mert olyan jól gyógyult a seb. Mikola főorvos megint kérdezte, hogy mit csinált a sebbel, mire a válasz csak ennyi volt: „Semmit.” Otthon vette észre, hogy a volt seb közepén még nem akart begyógyulni, ezt el kezdte tapogatni, végül egy csipesszel kihúzott belőle egy jókora varratmadzagot. Rá két napra a seb végérvényesen eltűnt. Ettől fogva lehetett levenni a méreteket a műlábhoz. 2001-ben egy gyémántmise programjába iktatták be a mester elmaradt lovaggá avatását. Nagyon furcsa volt neki a műláb, ugyanis akkor reggel ment benne először. Még használt mankót, gyerekei is segítették a műsor alatt, ám az avatás után a templomtól 3km-re a Szűzanya-szobrot is felavatták, amire az iparművész már önállóan, segédeszközök nélkül gyalogolt el (9. kép).

1. kép
8. kép
9. kép

Néhány nappal később kértem, hogy térjünk vissza azokhoz az elismerésekhez, melyeket kapott, de eddig csak megemlítés szintjén volt róluk szó. Ezek időrendben a következők:

• 1996: A Magyar Népművészet Kiváló Mestere, a Géniusz társaság 95. tagja (e társaságot a Magyar Feltalálók Egyesülete hozta létre), tagsága mellett megkapta a Géniusz emlékérmet.
• 1999: átveszi a Magyarország Felemelkedéséért Emlékérem kitüntetést.
• 2001: A Jeruzsálemi Templomos Lovagrend, valamint a Történelmi Vitézi Rend Nemzetvédelmi Tagozatának tagjává válik.
• 2005: megjutalmazzák a Történelmi Vitézi Rend Elismerő Oklevelével.
• 2006: kitüntetik a Történelmi Vitézi Rend Bronz Érdemkeresztjével, és a Magyar Vidék Országos ’56-os Szövetség Jubileumi Emlékérmével (10. kép).

10. kép

Zalai Károly életútja ezzel természetesen nem fejeződött be. Avatása után is sok minden megesett vele és családjával, amiknek jelentős hányadát úgy mesélte el, hogy a magnetofon be volt kapcsolva. Készülékemet nélkülözve is folytatta időnként, elmondta, milyen betegséget kellett átvészelnie, vagy, hogy a teljes családnak milyen akadályokat kellett leküzdenie az elmúlt években. Én viszont úgy láttam helyesnek, hogy e beszélgetéseket nem közölhetem sem e leírásban, sem egyéb más dokumentumban, hiszen ezek a dolgok magánjellegűek, és úgy gondolom, a családon belül kell maradniuk. Először meg is lepett, hogy ennyi mindent elmesélt nekem, és csak a terepről visszavonulva kezdtem ezt végiggondolni, és úgy érzem, ez némi bizalom jele lehetett.
Vallási és természetfeletti kérdésekről is sokat beszélgettünk.

„Ez ritkán fordul meg az ember fejében az ilyen dolgok, de végig kell gondolni. […] És itt már nem lehet elmenni más irányba, mint csak egy irányba, abba hogy, tulajdonképpen egy van, aki kézzel foghatóan segítségnyújtást tud biztosítani, az a Jóisten senki más. És ez egy olyan mély vallás…nem csak ez [egy családi ügyről volt szó ez előtt, amit én nem tartok publikusnak], hát előzőleg is, de ez még egy [-szer] erősitt egy valláson. Szoval hogy, nincs több kiút. Mondjuk én őszintén meg is mondom neked, én abszolut nem félek a haláltol, szoval tulajdonképpen én azt elég sokat olvasok egyházi dolgokat, azér’ a lovagrendem mellé is […] meg satöbbikre jár az ember, hát tulajdonképpen a lelkit fölkészítette arra […], hogy itt mi csak a feladatunk elvégzéséig vagyunk a Földön. Nekünk valahol ki van jelölve egy hely. Majd azután, hogy amit a földi dolgaink-büneinknek a megtisztulása után eljutunk oda. Mer’…hát az egy egy két kemény év volt, nagyon kemény év volt, mer’ [visszakanyarodik az itt le nem írt történethez]… még fért a keresztnek a szárára, még bőven fért. De valahol éreztem azt a segítséget, hogy tovább tovább tovább tovább […] Mindenbül van kiut. […] Mér’ pont én? Hát erre nincs magyarázat szoval hogy miért pont én. […] Én erre sose kerestem a választ, én ilyen kérdést soha magamba nem tettem föl, hogy mér’ pont én. […] Ez még soha meg nem fogalmazódott a fejemben […]. Talán a mély vallásosságomnak köszönhetően soha nem is, talán föl se fogom tenni ezt a kérdést. […] Elfogadom az életnek azt az adott oldalát ami itt ránk van bizva. Tovább ugyse, addig amig a kisharang meg nem szólal csak addig vagyunk, aztán utána már nincs tovább, szoval itt ezt nem lehet pénzzel megvenni, se ismeretséggel, se összeköttetéssel. Csak hát ezek olyan dolgok, hogy emberek ebbe beleroppannak, van aki túl tudja tenni ezt, de van aki nem. […] A hit tulajdonképpen a mai emberekbül nagyon sokbol hiányzik. […] én azt mondom, hogy nem kell ehhez, hogy a vallást gyakorolja, hogy most minden áldott nap templomba menni, utána meg kijövök a templombol azt’ szidom a szomszédasszonyt, ez valahol nálam…mer’ inkább ne szólaljon meg, és akkor maradjon csendbe, csinálja a dolgát, aztán amit rábiztak, azt csinálja meg maradéktalanul. […] És akkor teljesít valahol igazán hitet, hogyha amit rábiztak azt maradéktalanul csinálja. […] Hinni kell abba, hogy van az egész világmindenségnek egy felsőbb irányittója, ’kit még emberek soha meg nem fejtettek. Az emberi ész nem haladott odáig hogy…nem is tudja megfejteni. De nem is kell, hogy megfejtsék. […] A Biblia szerint is majd egyszer, valamikor eljön a feltámadás, nem a testünk fog feltámadni, hanem a lelkünk. […] Hát mekkora a világbolygó? Honnan tudjuk, hogy ezek a lelkek nem egy más bolygón vannak? […] És ezt [tehát a világegyetemet] valaki irányítgatja, hát azér’ csak össze ne ütközzenek azér’ […] és ezt nem lehet egy számítógépes dologgal megoldani, és ez valahol lehet, hogy a mi… a Krisztus a tanittásaiba kijelentette hogy én kijelöltem nektek az örök hazát. Ezt senki nem tudja hogy hol [lehet]. De hogy ki van jelölve, ez tény.”

Ha csak a fent leírtakat tekintjük, annyi negatív élményben volt része az életben, amit nagyon kevesen tudnának csak elviselni vagy túlélni. Mikor a mester ilyen történeteket mesélt, mindig felmerült a vallás kérdése. Mélyen hívő ember volt, többször meg is jegyezte, hogy a legtöbb megpróbáltatásnál ez volt neki az egyik legnagyobb segítség. Családja is hasonlóképpen gondolkodik.
Zalai Károly életútjából nagyon sokat nélkülöztem, mert voltak benne olyan dolgok, amik közvetlenül nem tartoztak bele a mi témánkba, maximum az épp tárgyalt évtizedeknek a jellegzetességei voltak ezek. Ennek ellenére igen részletesnek hathatnak a fentiek. Úgy vélem, hogy ha az életutat nem írtam volna le, nem lehetett volna teljesen megérteni az ő gondolatvilágát, cselekményeit sem, amik vissza fognak köszönni munkáiban. Ezeket később fogom részletezni.

(folyt. köv.)

Gyenge Szabolcs
barikad.hu