Zalai Károly szűrszabó iparművész életútja és munkássága XIII.

2.13 A szűrszabó mindennapjai

Zalai Károly, ha épp nem érkezett hozzá látogató, műhelyében dolgozott a megrendelt szűrökön, közben rádiót vagy zenét hallgatott. Mikor nála voltam, felváltva hallgatta a Katolikus Rádiót, és egy Kárpátia kazettát. Megrendeléseket tekintve viszonylag sok volt neki. Az alábbi sorokban azt szeretném érzékeltetni, hogy a vevők mennyire meg tudják nehezíteni a szűrkészítés munkálatát.

Egy idő után már fel kellett, hogy adja a hagyományos, „vaskalapos” szűrornamentika bakonyi szabályait, mert a vevők annyira ragaszkodtak ahhoz, amit ők elképzeltek. Természetesen, ahol meg tudta oldani a mester, ott mindig minél több igazi mintát tett a szűrre. Nem tudta az idők végezetéig csak ajándékba készíteni a munkáit, elkerülhetetlen volt eladásra is készítenie, hiszen legalább a hozzávaló anyagokat saját költségen kellett megrendelnie. Kénytelen volt hát sokszor kompromisszumokat kötni a vevőkkel. Amikor lehetett, megpróbálta lebeszélni a vevőket bizonyos igényekről, melyek nem voltak méltók a szűrhöz és az az által képviselt értékekhez. Rendszeres volt a napi idegeskedés. „Szoval itt az alkotásnak a dolgát már csak jó hogy kényszerböl kell csinálni.”

Lánykérő szűr hátuljaVolt úgy, hogy kértek tőle alföldi szűrt, de rózsákkal és egyéb virágokkal. Zalai Károly ezt azért nem vállalta el, mert egyrészt a rózsával mint motívummal nem értett egyet, másrészt az alföldi típushoz sem értett igazán.

Kértek tőle turulos szűrt is. A turul Zalai Károly számára még elfogadható is volt, tudva azt, hogy a megrendelő barantázott is. A szűr aljára került a stilizált családfa, a gallérra a turult kellett varrni. Zalai Károly ezt a sorrendet felcserélte volna, hiszen a családfának a gallérra, tehát a viselő lelkét megjelenítő helyére kellene kerülnie, míg a turulmadár sokkal inkább a gallér alá illett volna, ami a testet reprezentálja. Az iparművész a megrendelőt nem tudta erre rábeszélni, de végső soron nagy probléma ezzel nem történt.

A pénz itt is nagy úr. Sokan úgy gondolják, hogy aki fizet, az elvárhatja, hogy a kézműves is úgy dolgozzon, ahogy ő mondja. Itt ütközik meg az anyagiasság a hagyományokkal.

„Laci betyár”, aki állítólag a Hal a tortán című közszolgálati tévéműsorban szerepelt, szintén szeretett volna rendelni egy szűrt egy pálinkafesztiválhoz. Laci betyár állítólag egy cég reklámarca, ezért kellett a szűr is. Eljött Zalai Károlyhoz a gazdasági igazgató és a szakmenedzser. Felvázolták az elképzeléseiket: indás-gyümölcsös, csodaszarvasos, cseresznyés-barackos, pálinkásüveges szűrt szerettek volna. A mester csak hallgatott. Mikor mindenki elmondta, amit akart, a következőképpen szólt az urakhoz: „Na tisztázzunk valamit. Ez nem falikép bazmeg! Ha ti faliképet akartok, akkor minden zokszó nélkül [megcsinálom], de azt a Laci nem tudja fölvenni.” Később László Zalai Károlyra bízta a mintát. A szűrön végül lett pár olyan dolog, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető mintának: egy 895-ös szám, ősmagyar lovas íjászos jelenet, Hunnium felirat. Rátettek egy csodaszarvast is, ez már az előbbiekhez képest messze nem volt probléma. A szűr aljára viszont a „betyár” csak 3 dolgot fogadott el: szilvát, barackot, és cseresznyét. „Mondom, ez a rege a csodaszarvashoz valahol a szilva az (…) nem fekszik bele.” Lászlónak e válasz ugyan nem tetszett. De még megkérdezte, hogy mennyibe kerülne a szűr. Zalai Károly így szólt: „Figyelj ide. Ha fejen álló cigánygyerekeket rakok bele, vagy szilvát rakok bele, ugyanannyi.” Végül addig egyezkedtek telefonon, amíg rá nem kellett tennie a mesternek a szűr aljára a két gyümölcsöt.

Egy orvos is akart szűrt rendelni „értékmentésre”. Erre azt válaszolta Zalai Károly, hogy ez akkor volna értékmentés, ha ő nem élne, az orvos azonban ragaszkodott a rendeléshez. Egy kikötése volt, hogy szarvas legyen a galléron. Ez a mester szerint nem is áll messze a szűrtől, de az már igen, hogy az orvos bőrből akarta viszontlátni. Erről nem lehetett lebeszélni. Zalai Károly később megrajzolt egy szarvast, ügyelve arra, hogy az ne utánozza a KRESZ-táblán lévőt. Végül is egy legelő szarvas lett belőle. Annak ellenére, hogy az orvos a mester állítása szerint nem volt túl kedves, mikor készen meglátta a szűrt, teljesen felvidult. De sajnos nem egy vevő távozott kissé elégedetlenül.

Máskor rendeltek a mestertől egy bocskait 70.000 forintért, és a vevő nem fizette ki, annak ellenére, hogy ez a vevő sokszor fordult meg a Zalai családnál, és a szűrszabó baráti viszonyba került vele. Megbízott benne, ezért is viselte rosszul a történteket.

Zalai KárolyZalai Károlynak sokszor a látogatók is csalódást okoztak. Loptak el már a mestertől Parasztbibliát, 1822-ből való elöltöltős pisztolyt, csatos Bibliát, vendégkönyvből lapokat. Egy időben, az ilyen eseteket megelőzendő, kamerát is felszereltek a háziak, de mikor ott voltam, azt már nem lehetett látni. Látogatók egyébként nagyon ritkán érkeztek hozzá, általában osztálykiránduláson lévő diákok. Zalai Károlynál való tartózkodásom alatt egyszer voltak látogatók, két család együtt: egy 45 év körüli férfi a 4 kisgyerek és a két hölgy mellett, aki, mint utóbb kiderült, az Antal-kormány apparátusának igazgatója volt. Nem maradtak sokáig, eredetileg kirándulni mentek volna, az esős idő miatt tértek csak be.

Ritkán tehette meg a mester, hogy saját elképzelései szerint dolgozzon. Véleményem szerint a vevők egy része két hibát vétett: az egyik, hogy nem mérték fel annak a ténynek a súlyát, miszerint Zalai Károly volt az utolsó szűrszabó. Ezek a vevők valószínűleg csak egy idős embert láttak maguk előtt, aki fantáziaszűröket állít össze. A másik, hogy úgy gondolhatták, hogy a pénz felülírhatja a hagyományokat is. Ahelyett, hogy örültek volna annak, hogy valaki még varr szűrt, makacsul nem engedtek a valóban kitalált elképzeléseikből. Zalai Károlyt ezek a megrendelők nem tisztelték meg a kézművesek közötti, őt megillető hellyel.

Voltak, akik tanítványként szegődtek mellé, de sajnos egyikük se maradt végig. Összesen hárman tanultak nála, mégis Zalai Károlynak gyakorlatilag egyetlen esélye tudása átadására az akkor 11 éves unokájában volt, aki mindig is nagy érdeklődéssel fordult a magyarság hagyományai és tárgykultúrája felé. A mester sokat mesélt róla: kiderült, hogy már kinőtt egy szűrt, és most készülne a következő. De mikor a barátai játszani hívták, a szűrszabó nem mondhatta neki, hogy ne menjen. Attól félt, hogy így megutáltatja vele a szűrkészítést. Az unoka kitanítása már csak pár évet vett volna igénybe. Ma is neki van a legtöbb esélye és tudása arra, hogy felvegye a bakonyi szűr készítésének fonalát.

(folyt. köv.)

Gyenge Szabolcs
barikad.hu