Új Babilon épül

Már úgy vártam. Őszintén szólva egy kicsit megingott volna az elmúlt években szépen felépített világképem, ha nem történik meg. De a Univerzum mégsem fordult ki négy sarkából, Brüsszel malmai pont úgy őrölnek, ahogyan előítéletes, euroszkepticizmussal súlyosan fertőzött agyam hagymázas víziói azt előre vetítették.

A francia és nemzetközi liberális értelmiség jeremiádái után a mindenható Európai Bizottság bürokratái is meghúzták a vészharangot Párizs "rasszista", vagy legalábbis "rasszista-gyanús" cigánypolitikája miatt. Sarkozy ugyanis halálos bűnt követett el: a deviáns, beilleszkedésre képtelen, javarészt bűnözésből élő idegeneket szépen postafordultával visszaküldte oda, ahonnan jöttek - a becsületes dolgozó többség védelmében.

Érdekes módon az eredeti "feladók", elsősorban Románia és Bulgária nem nagyon ajvékolnak Párizs lépései miatt. Nagyon jól tudják ugyanis, miféle csomagot kapnak most vissza. Legfeljebb szívják kicsit a fogukat, hogy mégsem szabadultak meg néhány ezernyi élősködőtől. S már csak azért sem nagyon csapkodják a közös brüsszeli asztalt, mert a hazatérő bűnöző-klánokat otthon sem várja alapvetően más fogadtatás: szigorú rendőri ellenőrzés, kemény, határozott fellépés, sok esetben pedig - ó, borzalom! - elkülönítés. Aki járt már Erdélyben, vagy a nyaralt a bolgár tengerparton, sejti miről beszélek. (Székely barátaim már évek óta szörnyülködve hallgatják a hazai közbiztonságról szóló horror-híreket - s lassan kezdik megbecsülni a különben híresen mogorva, és sokszor bizony magyarfaló román rendőröket.)

A hírek szerint az Uniót most az aggasztja: vajon megfelel-e az EU jogi normáinak a francia hatóságok gyakorlata. Érdekes módon Brüsszelt éveken keresztül hidegen hagyta, hogy a Franciaországba özönlő kelet-európai cigánybűnözők mindennapos ténykedése mennyire felel meg az "uniós jogi normáknak". Az Európai Bizottság 2006-ban a kilőtt szemű, véresre vert, és néhány perces koncepciós "tárgyalásokon" elítélt tüntetők, vagy egyszerű járókelők sorsa iránt sem mutatott hasonló érdeklődést. Ahogyan Morvai Krisztina heroikus küzdelme ellenére is szemrebbenés nélkül a "magyar belügyek" közé sorolták a minden érdemi bizonyíték nélkül fogva tartott Budaházy György és társai kálváriáját is.

De jó, hagyjuk a "tagországok illetékességi körét"! Hiszen Brüsszel ezúttal hivatkozhat az uniós polgárok szabad mozgási jogaira is. És fogadnék pár hosszúlépésben, hogy ezúttal fog is. Isten látja lelkem, Sólyom László nem a szívem csücske, ám azért azt szívesen megkérdezném az európai demokrácia sírkövén zokogó "jogvédőktől": vajon miért nem áradt meg a Duna az ő liberális könnyeiktől, mikor egy esztendeje a magyar államfő egy Fico nevű pszichopatológiai esettanulmány újabb heveny hungarofóbiás rohamai következtében nem kelhetett át a folyam túlsó partjára - amely történetesen szintén az Unió területét képezte.

Legyinthetünk: mi magyarok, tatártól, töröktől kezdve mindig is le voltunk ejtve "Nyugaton". Ez ugyan igaz, mostanra azonban már büszkén mondhatjuk: nem vagyunk egyedül. Mert, vajon mit érezhet az a lyoni, vagy nantes-i francia, akit sokadszorra is kiraboltak, vagy csak úgy passzióból összevertek a Kelet-Európából exportált bűnözők - ám az ő pénzéből élő brüsszelita farizeusok soha nem sírták nedvesre demokratikus párnájukat emberi jogai felett aggódva? Vajon mit érezhet az a több ezer német szociáldemokrata (nem, nem NPD-s "náci"), akik e-mailben sorakoztak fel a mértéktelen bevándorlást őszintén kritizálni merészelő Thilo Sarazzin mögé? Mit érezhetnek most, hogy pártjuk - fittyet hányva saját tagságuk elsöprő többségének véleményére - ennek ellenére is ki akarja zárni a politikust?

Egyáltalán: hogy a bánatba van az, hogy az európai átlagember a vidéki rendőrőrstől saját országa parlamentjén át a brüsszeli és strasbourgi vízfejig mindenhol azt kell tapasztalja: az ő érdeke, az ő boldogulása, az ő biztonsága mind közül a legutolsó szempont? Minden idegennek, azok közül is elsősorban a deviánsoknak (kérdezzük csak meg egyszer egy közel-keleti bazárban, mit gondolnak azokról, akik Európába jönnek "szerencsét próbálni") sarkig tárulnak a kapuk, míg a "bennszülöttek" egyre több csukott ajtóval találják szemben magukat. Eurómilliárdokból tartunk el egy gigantikus nemzetek feletti intézményrendszert - s ez épp azoknak a problémái, véleménye és értékei iránt a legközömbösebb, akiknek az adójából működik.

Csak első blikkre tűnik ellentmondásosnak a helyzet. valójában fájdalmasan tiszta a kép. Mert a lyoni cigánytáborok lakóit, a Párizsban gyújtogató afrikaiakat, vagy a segélyekből élő kreuzbergi törököket eltéphetetlen kötelék fűzi össze a divatos egyetemi szakok katedráiról külvárosi és faluvégi gettókba szafarizni járó "jogvédőkkel" és az elvont elveik elefántcsonttornyába zárkozó brüsszeli bürokratákkal. Paraziták, akik a társadalom szélén, alján, vagy csúcsán, de mindenképpen azon kívül élnek - azokból, akik e társadalom javait megtermelik.

Minél egységesebb a térképen Európa, annál inkább ketté válik az agyonhajszolt méhek, és az őket alulról és felülről is harapófogóba szorító eltartott herék világa. A keresztény, európai középosztály naivitása, gyengesége, birkatürelme, és látszatkérdések sokasága mentén való megosztottsága: ez az ő minden befektetésnél jobban jövedelmező biztosításuk. Minél nagyobb a zavar a fejekben, annál könnyebben lehet "alulról" megfélemlíteni, "felülről" pedig kizsigerelni a nemzet és az állam gerincét képező rétegeket. Hogyan is énekelte anno az Omega? "Mire vársz, új Babilon épül!" Tényleg: mire várunk...?

Balogh Gábor