Tanúságtevők - Visszapillantás a Kárpát-medence történelmére 4. rész: Semmi politika!

Cikk Front kép - 280x185: 

Nemrégen Szlovákiába utaztam, ahol barátaim, egy iskolaigazgató és a magyartanár nagy szeretettel fogadtak. A közös ebédkor szóba kerültek az újabb kori politika fejleményei, de mikor az újságok címlapján szereplő Benes-dekrétumokat említettem, csak legyintettek. Ugyan, hagyjuk most a politikát, inkább beszélgessünk.

– Mondd csak el, igazgató úr, hogy is lehetsz te igazgató, mikor még az általános iskolai bizonyítványod is hiányos? - fordult a tanár tréfálkozva az igazgatóhoz, mire az tiltakozás helyett beismerte: – Valóban, az elemi iskola harmadik osztályát sohasem végeztem el. Egy időben még álmodtam is arról, hogy bizottság elé idéztek, ahol számon kérték a harmadik osztályban elsajátítandó tudományokat. Tudjátok, én a negyvenes évek vége felé voltam általános iskolás. A tanulmányi eredményeimmel nem volt semmi hiba, olvasni már ötéves koromban tudtam. Hanem a harmadik osztályt már nem a szülőfalumban kellett volna elvégeznem.

Egyik éjszaka a csendőrök körbevették a falut, a kijelölt családoknak fel kellett pakolnia a holmiját egy nem túl nagy teherautóra, ami fért, fért, ami nem, az maradt a frissen beköltöztetett új tulajdonosnak. Vittek minket az állomásra, aztán vagonokba raktak, irány a cseh-morva fennsík. Mikor megérkeztünk, kinyitották az ajtókat, a cseh gazdák mustrálgatták a friss és olcsó munkaerőt. Nekünk jó volt, mert szinte azonnal elkeltünk, a bátyáim már tudtak a mezőn is dolgozni, nekem is hasznát vehette a gazda, egészen kis gyerek nálunk már nem volt, a szüleimen is látszott, hogy dolgos emberek, a munka szeretete megmutatkozik testtartásban, a föld keménységet, a sugárzó kitartás jelét varázsolja az arcokra.

Engem azonban szíven üt a „nekünk jó volt” kifejezés: miken kellett keresztül mennie az ittenieknek, hogy különös szerencsének érezzék azt, hogy a rabszolgamustrán legalább várakozni nem kellett. Megtudom, hogy bért is kaptak – igaz, a töredékét annak, ami járt volna, de hát a lakhatást is meg kellett fizetni. Az, hogy felszerelt gazdaságot koboztak el tőlük ingyen és jogtalanul, szóba sem került.

Én viszont csehül egyáltalán nem tudtam, ezért egy osztállyal lejjebb, a másodikba iratkoztam be, amelyet már tulajdonképpen elvégeztem. Így aztán inkább a nyelv elsajátításával foglalkozhattam, gyerekkorban az hamar megy. Egy év múlva meg haza szöktem, az külön történet, szerencsére a nagyapámat nem vitték el, volt hol laknom. A szüleim még maradtak, visszatérni csak az ötvenes évek elején lehetett. Én viszont nagyon megnyurgultam, szégyelltem volna a nálam kisebbekkel járni egy osztályba, ezért most meg eggyel följebb iratkoztam be. Nehézséget tulajdonképpen nem okozott, talán meg is edződtem a viszontagságok között, hamar bepótoltam a hiányosságokat, együtt tudtam haladni a többiekkel. Hát így történt, hogy kimaradt az életemből a harmadik osztály, de helyette bizony alaposan kijártam a történelem iskoláját – fejezi be mosolyogva elbeszélését az igazgató úr.

– Hát János bácsi történetére emlékszel-e? – idéződik egy újabb történet. – Addig-addig biztatta a családja, hogy reszlovakizáljon, azaz, ismerje el, hogy ő tulajdonképpen szlovák, amíg végül beadta a derekát. Hiszen így nem zaklatják, megmaradhat a háza, a földje, nem fosztják meg élete munkájának minden eredményétől. Még ha magára nem is gondol, tegye meg a gyerekei kedvéért. Így aztán útnak indult, feketébe öltözött, mintha temetésre menne, a kocsit a fia hajtotta, érezte, hogy az apát most kímélni kell, legalább fizikailag, hiszen a lelki teher, amellyel vívódik, nagyobb. Hanem a városból visszafelé tartva János bácsinak szavát sem lehetett venni, hol elsápadt, hol kipirult, az arcát el-elöntötte a verejték. Hogy megy ő most be az udvarába, megismeri-e még a nagy eperfa, amellyel együtt nőtt fel, amelynek értette a suhogását. Mert a ház, az udvar, a virágai megmaradtak magyarnak, csak ő lesz most már idegen azon a földön, ahol a szüleitől tanulta a nyelvét. Szólhat-e még az állataihoz, hiszen már most is úgy tűnt neki, hogy a hivatalból kijövet, mikor a lovához lépett, és, mintegy támaszt keresve, megveregette a sörényét, az csak ránézett és szomorúan félrefordította a fejét, pedig máskor hogy oda tudott simulni hozzá. Talán a tehenét is Riskovának kell most már szólítsa, vagy rátelepszik a hatóság, hogy neki már magyarul nem szabad megszólalnia sem, hiszen papírt adott róla. Mikor aztán a dombtetőről feltűntek a falu első házai, különösen mély sóhajtás szakadt föl a melléből. Lám, itt van a pléh Krisztus is, mely annyiszor köszöntötte, ha városbeli útjáról hazatért. Úgy tűnik, mintha nem is a szekér szaladna, hanem a Krisztus közelítene felé, hogy megsimítsa arcát, elkergesse a gondfelhőket. Mint villámsugár, csap át János bácsin egész élete. Becsületesen élt, dolgozott, mindig másokért, magára sohasem gondolt. Íme, most is mindent elrendezett. Az ő szlováksága már megvédi a családját, nem rabolják ki őket, teszik földönfutóvá, viszik messze idegenbe. Ő már megtette a magáét, bevégezte ezt a földi pályát, jól, rosszul, úgy, ahogyan tudta, ennyire volt képes. János bácsi keservesen sóhajt még egy utolsót, és lelkében megszólítja az elébe siető Krisztust: Istenem, ne engedd, hogy így menjek vissza a falumba, vigyél magaddal, kérlek.

Egy harmatcsepp hullott ekkor az égből, a János bácsi arcára, mintha csak egy könnycsepp gördült volna végig a zaklatott vonásokon. Mire a feszülethez értek, János bácsi már halott volt. Temetni magyarul temették, mert ez még járt neki.

Sóhajtva hallgatunk el pár percig. Politikáról, dekrétumokról azután sem esett szó.

Kozma László

barikad.hu