Csaba testvér gondolatai az új tanévre

Cikk Front kép - 280x185: 

Lassan kezdődik a tanév! Hosszan jártam néhány házat és örömmel láttam, hogy mindenütt milyen szépen készültök az új tanévre. Többen kértétek, hogy fogalmazzam meg írásban azt a feladatot, melyet a Szent Ferenc Alapítvány munkatársaitól, a házvezetőktől, a nevelőktől elvárok.

Gondolkodtam rajta, de csak az alábbi általános dolgokat tudtam papírra vetni.

Szent Ferenc Atyánk, mint legdrágább kincsét, a szegények szeretetét, szolgálatát hagyta az ő lelkiségét befogadókra, hordozókra. Igazából mi arra vállalkoztunk, arra szövetkeztünk, hogy a jó Isten válasza legyünk azoknak, akik az Ő szent nevében segítséget kérnek bajaikban, gyötrelmeikben. Sajnos, a magunk kicsinysége miatt, Isten nevében nem tudunk mindenkinek a szolgálatára lenni. Ezért leginkább a gyermekek kéréseit, sokszor néma fohászait hallgatjuk meg, de természetes, hogy minden koldusnak, bajban lévő embernek szeretnénk mi a kisebb testvérei lenni...

A tegnap egy négygyerekes édesanyával beszéltem. Egy büszke székely nővel, akit férje – az alkoholtól elvakítva – gyermekeivel együtt kivert a házból. Szegény szoptatós, beteg asszony, négy egészen kis gyermekével, hova mehetne ebben a mai világban? Szülei meghaltak, anyósa sajnos a fiának ad igazat, és így neki a kis falusi gazdaságból, szoba konyha kis lakásából menekülnie kell. De hova? Megfogja a kezemet és végtelen szomorúságában kéri: „Atya, Isten nevében segítsen rajtunk!"

Aztán egy órával később beszéltem egy hetvenöt éves dédnagymamával, akinek az unokája elment, és a kis házikóban otthagyta két hónapja az aranyos fél éves gyerekét. Ott állt előttem egy tiszta arcú székely asszony, aki amúgy már nevel egyedül egy négyéves kis unokát, és elsírta magát: „Nézze atya, ezeknek a fiataloknak az árvíz a kis pincelakásban leiszapolta mindenüket, elmentek Magyarországra munkát keresni, nem tudok semmit róluk. Éjjel, mikor a baba köhög, sír, nem is hallom jól, nekem már nehéz felszökni az ágyból”. És könnyeivel küszködve folytatja: „Isten nevében mondja meg, mit csináljak, nem akarom elvetni ezt a gyereket, de már nem bírom tovább....”

Estefelé egy fiatal lány keresett meg, munkát kért, elbeszélgettem vele, és kiderült, hogy egy év egyetemet végzett, tanár akart lenni, de most megszakítaná, mert nincs módjában folytatni a tanulmányait... „Nincs senkim, aki segítene, még önmagamat fenntartom, de nem tudom előteremteni a tandíjat is.” Szörnyű látni, hogy pár száz eurón múlik egy fiatal lány álma...

Néhány találkozás egy délután! De ezeken kívül el akartak vinni egy húsz éves lányhoz, aki nemrég szülte második gyermekét és azt ott hagyta a kórházba. De hívtak egy másik anyához is, ki négy szép gyerekét nem járatja rendesen iskolába, stb. Ezek az emberek bajban vannak, reális gondokkal küzdenek, olyan problémákkal, melyek összemorzsolhatják testüket, lelküket, családjaikat. Ők nem bölcs bírót keresnek, aki okosan elmondja nekik, hogy hol tévedtek, és milyen bűnöket követtek el. A legtöbben nálunknál sokkal jobban tudják azt, hogy hol, és hogyan csúsztak meg. Ők orvost keresnek, aki fájdalmukra, gondjaikra alázattal, szelíden, jóságosan, és ami nagyon fontos, Isten nevében ingyen tanácsot ad, kiutat mutat. Számukra megoldást kell találni! Nekik nem ötven rájuk leselkedő zsákutcát kell felsorolni, hanem azt az egyetlen tovább vezető utat, mely megőrzi családjuk integritását, épségét, és amelyik nem töri össze önbecsülésüket, a felemelt fővel való továbbéléshez szükséges emberi büszkeségüket. Ezek az emberek maguk is sajnos azt gondolják magukról, amit minden kritika mond nekik: gyenge, hitvány, boldogtalan, szerencsétlen féreg vagy. Ha a te szavaidból, tekintetedből is ez az ítélet süt feléjük, akkor ők magukra még inkább így fognak érezni. A legnagyobb szerencsétlenség, ha valaki elveszíti az önmagába vetett hitét, ha magát bűnös, nyomorult férgeknek tartja, olyannak, aki képtelen a felállásra, a továbbmenésre, a saját életének felvállalására. Az az ember, aki elveszítette emberi méltóságát, tartását, nem fog eredményesen küzdeni életét összeroppantani akaró nehézségekkel, képtelen lesz nemes, előbbre vivő célokat megfogalmazni, maga elé tűzni. Szomorúan olvastam, hogy csak Hargita megyében évente átlag 250 – 300 ember vet véget önkezével az életének. Tíz év alatt egy egész falu lakóssága nem tartja magát érdemesnek az életre, és inkább öngyilkosságot követ el… Szörnyű!!

Kedves munkatársaim és munkánkat támogató jó szándékú emberek!

Én nem tudom, elmondani, hogy holnap ki milyen gonddal kopogtat be hozzám, hozzátok. Csak azt tudom, hogy nekünk úgy kellene élnünk, hogy ezek a sebzett, síró emberek merjenek megnyílni előttünk bizalommal, és merjék kimondani, megfogalmazni gondjaikat, bajaikat. Az a kérésem, hogy senkit ne ítéljetek el! Kisebb testvéri alázattal hallgassátok meg az ajtónkon kopogtató embereket, és ha egy mód van rá, legalább a könnyeiket töröljétek le. Sajnos mindenkinek a gondját nem tudjuk megoldani, de az a kérésem, hogy gyermek ne menjen el megoldatlan kérdéssel tőlünk. A gyermekek, a fiatalok gondjait, ha ti ott a helyszínen nem tudjátok megoldani, akkor mindenképpen jelezzétek, mert szent meggyőződésem, hogy Isten az ártatlanok imáját meghallgatja. Egészen biztos, hogyha Szent Fölsége megengedi, hogy egy gyerek kiessen a meleg családi fészekből, akkor igenis szeretettel küld Ő olyan férfit, nőt, aki saját élete értelmét, annak kibontakoztatását abban találja meg, hogy felvállalja a bajban lévő gyermekek gondjait.

A világ búját, baját biztos, hogy nem tudjuk megoldani, mi ehhez kicsik vagyunk, de mint egy élő mikrofonnak, az emberek Istenhez szálló kéréseit fel kellene erősítenünk, halhatóvá kellene tegyük. Nekünk az emberek panaszait, gondjait el kellene juttatnunk a nagyvilághoz. Meg vagyok győződve, hogy nagyon sokan keresik az életüknek értelmet adó szép célt. Feladatunk, hogy tehetős, ügyes, értelmes embereknek felkínáljuk a lehetőséget, hogy jót cselekedjenek. Higgyétek el, mindenki hálás lesz, ha a lábát a szelíd jóság útjára vezetitek, ha kezét az irgalmas felebaráti szeretet tetteire késztetitek. Nekünk, a szeretet szolgáinak, ha nem tudjuk Isten nevében elvégezni a tőlünk kért munkát, akkor azt alázattal fel kell kínálnunk testvéreinknek, mert jót tenni jó. Nagyobb jót nem tehetünk senkivel, mintha szelíd alázattal megajándékozzuk a jó cselekedet lehetőségével. Tőlünk Jézus azt kérte, hogy kovászok legyünk, én is ezt kérem tőletek: Legyetek a szeretet, a jóság kovászai új tanévben is!

Sok szeretettel,
Csaba t.

magnificat.ro, erdely.ma - barikad.hu