"Idegbeteg" iskolakerülők, jól táplált "rászorultak" - a magyar közöktatás mindennapjai alulnézetben

Igaza van Vona Gábornak: „a magyarországi oktatás képtelen szocializálni a cigánygyerekek nagy részét”. Az önkormányzati választások közeledtével gyakran kérdezik meg a jelöltjeinket: „Miért a Jobbik?” A válasz: Azért a Jobbik, mert ez a párt mondja ki a legégetőbb problémákat és meg is adja rájuk a gyökeres, azaz radikális megoldásokat.

Vona Gábor kijelentését tények támasztják alá. Az én tapasztalataim is. Nap mint nap tapasztalom egy nagyrészt cigánygyerekek által látogatott általános iskola tanáraként az erőszakolt integráció kilátástalanságát.

Már sokszor írtam arról, mennyi lehetőséget ad az állam az oktatásban a cigányság felzárkóztatásának elősegítésére: ingyenes étkeztetést és tankönyveket, jelképes összegért táborozást, erdei iskolát, egyéni fejlesztő órákat, különféle korrepetálásokat, kisebbségi különórákat, önkormányzati szervezésű szakköröket, felzárkóztató és kézműves foglalkozásokat, családokat segít ingyenes élelmiszerre és ruhavásárlásra jogosító utalványokkal.

Súlyos probléma a cigánycsaládok nagy hányadában a megélhetési gyermekszülés gyakorlata.. A többnyire túlságosan fiatal szülők felelőtlen életmódot folytatnak. A gyerekek ezekben a családokban sokszor már a fogantatásuk pillanatában sérültek és életkilátásaik az oktathatóság, valamint a nevelhetőség szempontjából ezért eleve rosszak. A tanulók reggel az aszociális magatartási mintákat adó családokból érkeznek az iskolába, és délután ugyanoda térnek vissza. Többségük az iskolai élet szabályainak nem tud, és nem is akar megfelelni.

Egyre több a részképességhiánnyal, tanulási és magatartási problémával, illetve más organikus zavarral küzdő diák. Ezt a pedagógusok nagy része nem tudja kezelni. Azért nem, mert nem készítették fel őket az „ilyen jellegű” feladatokra. A halmozottan hátrányos helyzetű tanulókkal való mindennapos kilátástalan foglalkozás felőrli a tanárok idegeit, a lélek önvédelme fásulttá teszi, s elveszi az erőt a legfontosabbtól, a tanítástól. Ettől leginkább az iskolába tanulni járó, szorgalmas gyerekek szenvednek, akik csendes elszenvedői a közoktatásban uralkodó tarthatatlan állapotoknak.

Arany ékszerekkel teleaggatott szülő ront be az iskolába szerda reggel, papírt lobogtatva a kezében: itt van az igazolás az ingyenes étkezés és tankönyv biztosításához. Lali, a fia 16 évesen 6. osztályos. Az elmúlt években alig láttuk. Orvosi igazolása van arról, hogy idegrendszeri problémái miatt nem tanulhat osztályközösségben. Ha megdühödik, anyja szerint szétveri az iskolát. Kénytelenek vagyunk vele heti néhány órában külön foglalkozni. Átadjuk az órarendet, az anya elkerekedett szemmel nézi: ennyi órát az ő fia nem tud végigülni – közli erőszakosan, fenyegető hangon. Hirtelen stílust vált, szelídebben folytatja: az lenne a legjobb, ha a fia egyetlen tanév alatt elvégezné a 6. 7. és a 8. osztályt. Elmenőben még odasúgja kolleganőmnek, hogy engedje ki Lalit minden szünetben az utcára, mert nem bírja ki cigaretta nélkül.

Péntek, magyar óra. Megszólal Gina mobilja, mérgesen nézek rá, és rövid, de heves szóváltás után elveszem tőle a telefont. Udvariasan megkérdezem a telefonáló anyukát, mi az a fontos dolog, ami nem várhat a tanítás végéig. A szülő aggódó hangon közli, hogy1000 Ft-ot hagyott lenn a portán a lánya részére. Nem szeretné, ha Gina éhen maradna, amennyiben nem ízlene neki a menza kosztja, tudjon venni meleg szendvicset és kólát a büfében. (A kényes ízlésű gyermek mellesleg hátrányos helyzetű, és rászorultként ingyen kap ebédet.)

Osztálykirándulások alkalmával a tanulók az indulást megelőző napon megkapják a hidegétel-csomagot, aminek a felét azonnal megeszik, a másik fele a szemetes kosárban landol. Másnap a gyerekek hatalmas hátizsákokkal érkeznek az iskola elé: chips, üdítő, különféle rágcsálnivaló és szendvicshegyek nyomják a vállukat. Elszomorodva gondolkozom el azon, hogy némelyik „segélyre szoruló” hátizsákjában családom egész heti elvásárolható pénzére való koszt van erre a napra.

A szülők és az iskola kapcsolata elkeserítő. Van olyan szülő, aki elsős gyerekét még elkíséri az iskolába, de legközelebb csak a ballagáson jelenik meg népes rokonsága körében. Sokszor hónapok telnek, el mire elérjük egy-egy problémás tanuló hozzátartozóját.

Egyedül maradunk a megoldhatatlan nevelési problémákkal. Az ilyen családok többnyire csak szociális intézménynek tekintik az iskolát, és nem támasztanak semmiféle követelményt a gyermekükkel, gyermekeikkel szemben. A tanárok jóindulatára alapozva remélik, hogy gyermekük elvégzi a nyolc osztályt. Az más kérdés, hogy általában funkcionális analfabétaként. Jó példa a szülők érdeklődésére a szülői értekezletek és a fogadóórák gyér látogatottsága. Nem ritka, hogy az 5., és a 8. osztály tantermében csak egy-két szülő jelenik meg.

 A fent leírtakat ajánlom figyelmébe az LMP országgyűlési képviselőjének Osztolykán Ágnesnek. Politizálása hitelesebb lenne, ha tapasztalatokat szerezne egy ilyen iskolai közegben. Talán elgondolkodna azon, kiket diszkriminál a mai közoktatás, és esetleg belátná, hogy a cigánygyerekek nem kirekesztettek, hanem az értelmetlen és kártékony pozitív diszkrimináció részesei.

Nem utolsó sorban Hoffmann Rózsának üzenem: ne csak kommunikációjában legyen radikális – a Jobbiktól ellopott programjával –, hanem a megoldásban is  gyökeres változtatásaokkat kövesse, mert a cél önmagában semmi. Az oda vezető út, a megoldás.

H.H.